27/02/2026
MEGÁLLÓ
2026.február 22. vasárnap
A konyhában pipázott vacsora után, én meg a gép mellé ültem a nappaliban. Pontban 10 órakor benyitott, hogy a híradót szeretné nézni. Oda kapcsoltam, hogy nézhesse, nem túl lelkesen, én ki is mentem, mert nem bírom hallgatni. Lelkem háborítja, ami abban úgy, ahogy felém sugárzik.
Kint a konyhában tettem, vettem. Mikor vége lett, kikapcsolta a tévét, kijött, asztalhoz telepedett, és pipára gyújtott, én meg visszamentem, és a számítógép mellé ültem.
Alig telt el pár perc, újra benyitott hozzám, hozta, ami hozta. A híradót akarja megnézni. Miért kapcsoltam ki a tévét? Meglepve magyaráztam, hogy már volt, meg is hallgatta, és már vége van, és nem is én, itt se voltam, ő maga kapcsolta ki a készüléket... Miért állítok ilyet! – háborgott, rám csapta az ajtót és kivonult.
A régi szokás hozta. Felbukkant, diktált, ami egykor életéhez, napirendjéhez tartozott, de hiába nézte, semmi se lett övé, semmi se maradt benne abból, amit pár perccel előtte látott, hallott. Eltűnt, mintha nem is látta, nem is hallotta volna.
Magamra maradva dermedten ültem. És hirtelen rám tört a szomorúság, könnyem pottyant. Mivé lett, hol van, aki volt? Lassan mindent, s mindenkit elveszít. Még vagyok számára. Úgy, ahogy. Meddig? Mi lesz, ha nem leszek számára, akkor se, ha mellette vagyok?
Valami villant akkor érte hasadozó szívemben. Nem így járunk mi vasárnapról, vasárnapra Isten házába? Hogy ott vagyunk, meghallgatjuk az üzenetet. Az isteni szóért megyünk, de mintha nem is hallottuk volna. Ott voltunk, de miért is? És megyünk újra, mert vasárnap van, tíz óra, és hozzátartozik az életünkhöz, és akarjuk is, hogy ott legyünk, hogy meghallgassuk.
„A Mester itt van, és hív téged!” – mondja Márta a gyászban, vesztésben magába roskadt Máriának. Mária rögtön indul testvére hívó szavára. De hogyan? Mivel teli szívvel? „Ha itt lettél volna” – mondja Jézusnak. (János 11:28-32.)
Mennyire van nekünk „itt” Isten országa? Mária lép a hívó szóra, hogy találkozzon Jézussal. Magával hozza, szíve mélységes szomorúságát. Hogy míg nem volt itt, hogy vesztessé lett, hogy hiába remélte, hiába várta jöttét. De indul. Éjbe veszett lelkét hozza.
„A Mester itt van, és hív téged!” – lehet ezt üzenni? Neked, nekem, másoknak? Mit hiszünk? Mit élünk? Mindig „itt van”? És, ha úgy érzem, hogy nincs itt? Az kiről és miről szól? Amikor hiába hívom? Amikor nem találom! Akkor hol keresem? Elveszthetem? Időről, időre? Hol nincs, miben nincs, mikor hiányzik? A templomban? A szívemben? Az életemben?
Mindig „itt van”? Honnan, miből tudhatom, hogy itt van? Hiányzik nekem érintése, szólítása? Mennyire? Fáj, hogy nincs benne a szóban, a történésekben, az életemben? Miféle jajra, miféle hiányra, miféle megindultságra, miféle lelki böjtre felel jelenléte?
Hogy mondta Jézus? „Isten országa közöttetek van.” (Lukács 17:21.) Köztünk van? Isten és ember között? Ember és ember között? Felfedezhetnénk? Többször is? Itt lehetne? Indíthat, mozdíthat, vagy csak tudok róla? Hogy mindig lehet, lehetne. Közted és köztem. Csak éppen. Miféle böjt az elengedés? Mire lehetünk szabadok?
Keserít, hogy a párom lassan mindent elveszít. Elfelejti, hogy mi volt övé, hogyan volt, miben van, azt is, hogy evett-e, aludt-e, este van, vagy reggel… és igen, nem tudja azt sem, hogy megnézte-e már a híradót. Igen, ébredek rá. Mire is? Miféle vesztés közepette, és mi tart meg?
Ő, azonmód kilép, nyoma sincs lelkében annak, ami engem e világban élve riaszt, nyomaszt, keserít. Mire szabad? Minek nincs akadálya szívében? Egybetartozni. Ha nem gondolok azzal, ami bánt, ami elválaszthat, ami zavar, ha elengedem, ha semmivé lehet bennem, nyitott szívével számolhatok. Miféle mozdulat Istené, a „tenger mélyére vetés”? (Mik. 7:19.)
Érezhetem, hogy éhezi, szomjúhozza, hogy benne legyen, benne maradjon rá figyelő, róla gondoskodó szeretetemben. A híradót is azért akarta tán (hasít a gondolat), másodszor is, hogy oka legyen közelemben lenni. Azt észre se veszi, ha ebben éppen ő gátol, akadályoz. Felém nyíló szíve nem csukódik indulata közben sem. Nem választ el.
Esendősége meghat, mozdít, léptet. Ami bánthatna, nyomtalanná lehet. Lehet? Ha „Itt van Isten köztünk”. Máriának nem üres a testvéri szó, hogy „Itt van és hív téged”. Márta találkozott vele. Szavában hordozza az „itt van” bizonyságát. Ez, és összetört szíve indítja szomorúságába vesző, gyászoló testvérét Jézus felé.
„Itt van”, mozdul, felel. Szeretete lefegyverezhet. Abban, amiben. Tűnhet, ami közénk telepszik. Indulat, sértés, nem értés, s ki tudja még mi minden. Elengedhető? Eltűnhet? Nyomtalanul? Akkor, amikor, mindig, mindig hozzá érkezhetünk - és együtt. Itt, vagy odaát. Mindegy hol és miben. Mindegy?
A történet szerint Mária és Márta vesztesen éli meg az itt és most, az „itt van és hív téged” életre keltő csodáját, és közben lesz számukra érvényes a majdani, a mindörökké ígérete.
