23/08/2026
Kedves testvérek! Az alábbiakban Tamás atya augusztus 20-i, Kincsem - parton elmondott prédikációját adjuk közre:
Krisztusban kedves, ünneplő testvérek!
Az ünnep sosem öncélú örömködés, különösen nem a valóság tagadása. Hiszen mindig az adott körülmények között, sőt, olykor annak ellenére kell tudnunk ünnepelni. Keresztény ember számára az ünnep mindenekelőtt hálaadás. Tudjuk azt, hogy kinek és mit köszönhetünk, és jó esetben azt is, kikkel osztozunk a közös örömben.
Minden szentmisét, így a nagy ünnepekét is önvizsgálattal kezdünk. Mielőtt felcsendülne a „Dicsőség a magasságban Istennek…”,
s megzendülne feltámadási öröménekünk,
az ALLELUJA, előtte magunkba nézünk, lelkiismeretvizsgálatot tartunk. Megvalljuk és megbánjuk bűneinket, mulasztásainkat.
Csak ez után következhet a magasztos Istendicséret.
Őszinte leszek: éppen emiatt nagy a kísértés bennem, hogy ezen az ünnepi órán hangot adjak csalódottságomnak és a nemtetszésnek, mindazért, ami napjainkban Magyarországon zajlik. Kísértés arra, hogy az elmúlt 16 év elhibázott politikájának tükrében reagáljak a mögöttünk lévő 16 hét ámokfutására. Nagy a kísértés, mégsem teszem. Viszont üzennék azoknak, akik nem tudnak, vagy leginkább: nem akarnak uralkodni érzéseiken, indulatiakon. Ha nekem megy, nektek is menne! Szomorú azt látni, hogy a saját igazságérzetetek oltárán minduntalan feláldozzátok az áldott békét, és elvakult dühötökben, nem egyszer a templomból jövet, vagy az Isten házát messze elkerülve a széthúzás és az acsarkodás magvetői vagytok! Aki pártokban, oldalakban, táborokban gondolkodik, az alkalmatlan a közös ünneplésre! Márpedig ma ünnepelni gyűltünk össze, egyetlen közösségbe, bár sokfélék és sok tekintetben különbözők vagyunk, mégis mindnyájan egy nemzet fiai.
Napok óta itt motoszkál a szívemben Sík Sándornak, a neves piarista papköltőnek néhány sora:
„Koldusboton, törött mankón
jövünk búcsút járni,
Szűzmáriás magyaroknak
kopott unokái."
Találóan fogalmaz a költő: „kopott unokái”. Elhasznált és felhasznált, megfakult, ide s oda verődő, megviselt és elnyűtt magyarjai a Kárpát-medencének! Hogyne lennénk kopottak, ha folyton csak ütjük egymást!
Hol szavakkal, hol ököllel, gyilkos szándékkal és kárörvendő igyekezettel. Különösen fájó látlelet ez a mohácsi vész 500. és az 1956-os szabadságharc 70. évfordulóján.
Nincs nekünk szükségünk sem tatárra, se ruszkikra, sem törökre: itt vagyunk mi egymásnak! Mindörökre. De nem elég, - sohasem lehet elég -, ha mindig csak egyeseknek jó az, ami éppen van!
Ezért meg kell tanulnunk együtt ünnepelni, ahhoz viszont meg kell tanulni együtt élni! Megkockáztatom, hogy megosztottabb ma az ország, mint államalapításunk napjaiban!
Sík Sándor így folytatja könnyes imádságát:
„Boldogasszony, ezer évig
Édesanyánk voltál,
Eleink, ha hozzád sírtak,
Hozzájuk hajoltál:
Száz ostorral ostorozzon,
csak ez egyért,
Boldogasszony,
a jó Krisztust kérd meg:
négy-víz–parton,
három hegyen
mindörökké magyar legyen
a máriás ének."
Kedves testvérek!
A revíziós álmokat egy pillanatra zárójelbe téve, próbáljuk meg először is visszaszerezni az élhető Magyarországot! 2026-ban nem a sokszor megpróbált és ezer vihart túlélő külhoni magyarságot kell féltenünk attól, hogy elveszítik nemzettudatukat, együvé tartozásukat. Erdély hős népe, a sziklaként porló maroknyi székely és csángó testvérek, Felvidék, Őrvidék, Kárpátalja és Vajdaság magyarsága már bizonyított! De Te, Anyaország, véren szerzett Magyarország, szégyelld magad, amiért testvér a testvérnek farkasa!
A két vízparton és a megmaradt „egyetlen" hegyen is magyarnak kellene lennie a Máriás éneknek! Magyarnak, vagyis egyet-értőnek,
s nemcsak ugyanazt a nyelvet beszélőnek!
A Duna – Tisza közének, és e folyókon túl élőknek magyarjai! Kopott unokák!
Szent István örökségének hordozói!
Krisztus evangéliumának örökérvényű igazságát hazug pártérdekeknek alárendelő megtévesztettek milliói! Ébredjetek! Fájóan aktuálisak ősi könyörgésünk visszatérő sorai:
„Hol vagy, István király?
Téged magyar kíván,
gyászos öltözetben
teelőtted sírván."
Kedves testvérek!
Nehéz lenne megmondani, hogyan s miként jutottunk idáig. Én azonban tennék egy kísérletet, bármennyire kudarcra ítélt vállalkozásnak is tűnik. A múlt számomra csak annyiban érdekes, amennyi tanúságot képesek vagyunk levonni belőle, legyen szó 1000 esztendőről vagy 16 hétről. De nem a múltban élünk, hiszen van jelenünk! Én most egy 40 éves, tehát velem egyidős történetet hoztam ide. (Talán ezért is érintett meg annyira.) Olykor a közösségi oldalon hasznos és értékes olvasnivalóval is találkozhat az ember, nemcsak habzó szájú, indulat vezérelt és vitaképtelen kommentelőkkel!
Így akadtam rá a minap Harangozó Imre, újkígyósi helytörténész egyik írására, amelyhez egy imára kulcsolt kezű, idős asszonyt ábrázoló kép is volt mellékelve. Ezt írja:
1986-ban készítettem ezt a képet Szécsény mellett, egy kis faluban. Most előkerestem hozzá Manci néni akkori (talán ma sem időszerűtlen) szavait:
„Maga még megéri, hogy az emberek elfelejtik Jézus és Mária Szent Nevét tisztelni. Mikor megszegik a kenyeret, a kés hegyével nem rajzolnak keresztet az aljára, hogy az ördög ne férhessen az áldott kenyérhez. Nem imádkoznak, nem használnak szenteltvizet, és ami a legrosszabb, nem hisznek az Isten mindenható erejében! Maga még megéri, és ha akkor eszébe jut, hogy volt egy Manci néni, aki ezt előre megmondta, imádkozzon, és ha a Mindenható megsegít, én magával imádkozom majd!”
Ez minden ellentétnek, széthúzásnak és pártoskodásnak eredője kedves testvérek! 2026 Magyarországán nagyon sokan nem hisznek az Isten mindenható erejében, nem imádkoznak, s ezért nem szeretik felebarátaikat, de igazán önmagukat sem!
Az önimádat ugyanis nem összekeverendő a helyes önszeretettel, amelyre pedig Krisztus bátorít: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!” (Mt 22, 39) A felebarátod, vagyis félig barátod minden ember.
A „fele” ugyan megvan, csak a barát veszett el. Hiszen ma az ország egyik fele ellensége a másik felének! S amíg ezen nem változtatunk, addig nem lesz rendszerváltás, csak „gengszterváltás”. Ahogy az legutóbb, 16 hete történt!
Kedves testvérek!
Ne legyenek illúzióitok! Magyarországon a kirekesztésnek és a megbélyegzésnek immár ciklusok óta 2/3-os felhatalmazása van!
Ezért sem rajzolnak sokan keresztet sem a kenyerükre, se a szívük fölé, hogy az ördög hozzá ne férjen! Ezért nem adnak sokan sem a kenyerükből, sem a szívükből, az arra éhezőknek. De jegyezzük meg: a kereszt nélkül az ördögé vagyunk! A kenyerünk is, és a szívünk is! Ha ócska valláspótlékokkal, babonás hiedelmekkel és ravaszul kieszelt fondorlatokkal akarjuk betölteni a lelkünkben tátongó, Isten-alakú űrt, csak tegyük! De ne csodálkozzunk azon, ahová ez vezet. Itt tartunk most is. Szeretném, ha tudnátok: sok múlik rajtatok, még ha nem is minden függ tőletek! A gyűlölet napjai meg vannak számlálva.
Tegnap, kora este kijöttem ide, az ősi kövekhez szétnézni.
Leültem egy padra, és magával ragadott az a csend, ami itt még megvan. Erőteljesen, de szépen fújdogált a szél és csak egy vadgalamb éneke szólt közbe olykor. A vadgalamb gyermekkorom kedves madara, nem mellesleg a béke szimbóluma! Itt ültem hát, noha megannyi feladat várt még rám, de nem volt lelki erőm elindulni. Csak néztem a köveket, melyek némelyike már itt lehetett 1000 éve is, hiszen a 11. században, az Árpád-kor idején már templom állt e helyen. Vajon itt lesznek-e 1000 év múlva is? – kérdeztem magamtól. De ennél is fontosabb a kérdés, amit tőletek kérdezek: vajon az „élő kövek”, mi magyarok itt leszünk - e még 30 emberöltő múlva? Képtelenség odáig ellátni! Egy évre előre még talán.
Isten segítségével egy év múlva itt egy kápolna fog állni haranglábbal. S ha a Gondviselés éltet, mi is itt leszünk. Talán nyugodtabban és békésebben, mint ma. De jó lenne, ha az unokáitok, és a dédunokáitok fiai is elmondhatnák ezt magukról… hogy itt vagyunk, s itt leszünk.
Szűzmáriás magyaroknak kopott unokái.
Fotó: Horváth Károly
