A szerzet alapköveit Berecz Erzsébet celldömölki tanítónő és Kühár Flóris bencés szerzetes rakták le, az 1920-as években. Berecz Erzsébet írja az alföldi misszióra készülődve: „Indulás előtt Pannonhalmára okvetlen elmegyek. Szeretném, ha az a kövekben élő lélek mélyen átjárná egész lényemet, így csodás erejével az Alföld futóhomokján is megkövesedett hitet teremthetnék.”
Az elszórtan, tanyákon élő
emberek között óriási lelki-, szellemi- és fizikai ínség várta. Tudta, hogy sokáig nélkülöznie kell majd a szentáldozás kegyelmét, de a csillag hívta, s érezte, hogy mennie kell. Útra kelt – mint mondotta –, hogy elhagyja Istent az Istenért. A tiszaugi földbirtokos Steer házaspár fogadta kastélyába, akiknek szívügyük volt a birtokaikon élő egyszerű nép testi-lelki felkarolása. Bözsike – ahogy akkoriban legtöbben szólították – innen hamar felmérte a missziós terület szükségleteit, nagyságát és érezte, hogy munkatársak kellenek. Régi vágy találkozott ekkor ezzel az égető szükséggel, miszerint életre kellene kelteni Magyarországon a bencés szerzetesség török időkben kiveszett női ágát. E kettő metszéspontjában merült fel a közös élet-, majd a szerzetalapítás gondolata. Berecz Erzsébet bencés obláta volt – szerzetesi nevén Skolasztika testvér –; azonban a hagyományos obláta-állapotnál valami többre, szorosabb Krisztus-követésre gondoltak. Kühár Flóris elkészítette a közösség szabályzatát, a Steer család pedig az újfalusi tanyák között földet adományozott, rajta egy megüresedett ispánlakással. augusztus 1-én a közösség élete egy lelkigyakorlattal, amelynek mottója ez volt:
„Benedictus Deus qui ducit.” „Áldott az Isten, aki vezérel minket.”
Vezérelte őket az Isten, és Általa csodálatos munkát végeztek: több generációt tanítottak egyszerre írni, olvasni, számolni, keresztet vetni. Ellátták a betegeket; összefogták és közösséggé formálták az elszórtan élő és gyakran egymástól elszigetelődött embereket. A nép éhezte és szomjazta a hit igazságait, a testvérek gondoskodását, akik népmissziókat szerveztek és azokat elő is készítették. A missziók vezetésére bencés atyákat hívtak. A közösség is szépen gyarapodott új tagokban. Skolasztika testvér egészségét azonban felemésztette az a munkatempó, amelyet diktált magának, így fiatalon, 34 évesen, az életszentség hírében halt meg 1932-ben. Hamvai az 1943-ban felszentelt Zárdatemplom kriptájában pihennek. A háború alatt a templom és a zárdaépület súlyosan megsérült, de megmaradt, s lakói is folytathatták közös életüket, munkájukat. A háború után Tiszaújfalun, az anyaházon kívül még nyolc helyen alakult kisebb ház. A nővérek mindenütt sokoldalú munkát végeztek: tanítottak, óvodát tartottak fenn, egyesületeket vezettek, betegeket ápoltak, s mindenek előtt a lelkipásztorok munkáját igyekeztek segíteni vagy pótolni. A kommunista éra alatt megvonták a szerzet működési engedélyét. Az ekkor 50 nővérből álló közösség egy része Pannonhalmán kapott civil munkakört, mások plébániákon próbáltak elhelyezkedni az egyházközségek szolgálatában, ismét mások hazamentek. Az újfalui ház azonban sohasem volt elhagyatott, mindig volt friss virág, égő gyertya az oltáron és Skolasztika testvér sírjánál. A Pannonhalmán titokban belépők is ébren tartották a jövő reményét, ha nem is dolgozhattak akkor – eredeti szellem szerint – az Alföld missziójában. Ebben nagy érdeme volt Hajós Ida Placida testvérnek, aki idős korában is rendíthetetlen elszántsággal próbálta összefogni a közösséget az illegalitás éveiben. Aztán mégis elérkezett a tavasz, s a mag kicsírázhatott: 1989 után a nővérek igencsak megfogyatkozott, maroknyi csapatát visszahozta hűségük a gyökerekhez, az alapítás helyére, Tiszaújfaluba (Tiszaalpár). A szinte lakhatatlanná vált zárdaépület és a fiatal jelentkezők miatt szükségessé vált, hogy a templom mellett új kolostor épüljön. 1995-re elkészült – „hegyre” épült, mert jelentőségét az Alföld síkján sem lehet elrejteni…
A városiasodás folyamata megváltoztatta ugyan a tanyavilág képét, viszont korszerűbb eszközök segítik, teszik könnyebbé a találkozást, az emberek megszólítását. Mi pedig mégis csendet teremthetünk, távol a város zajától. Közös életmódunkkal, a zsolozsma közös végzésével, az evangéliumi tanácsok vállalásával magunkat osztatlanul Krisztus követésére és a tökéletes szeretet megvalósítására szenteljük. Közösen keressük apostoli munkánkban azokat a módokat és lehetőségeket, amelyekkel a II. Vatikáni Zsinat iránymutatásai alapján „kisugárzó központok lehetünk a keresztény nép épülésére”. A szellem az eredeti: karitatív és pasztorális szolgálat bencés szellemben – Krisztus mindenek előtti szeretetében, imádságban és munkában. Figyelemmel kísérjük az „idők jeleit”, az eseményekben és helyzetekben megnyilatkozó isteni akaratot. A Társaságunk hagyományában gyökerező és ma is időszerű missziós munkánkkal részt veszünk az egyház mai feladatainak szolgálatában. A régi feladat ma különösen is aktuálissá vált: a paphiányos magyar Egyházban a lelkipásztorokat segíteni pasztorális munkájukban vagy sokszor – amennyire lehet – pótolni munkájukat. A lelkipásztorok segítése, a hitoktatás, a tanítás és nevelés mellett nagyobb hangsúlyt fektetünk a jelen kor összetett problémáinak orvoslására: testi-lelki betegséget hordozó gyermekek és felnőttek, a szellemi-lelki szegénységtől szenvedő, egyre magányosabbá váló emberek, valamint a szegények és öregek segítésére. Törekszünk egyensúlyt teremteni az imádság és a munka, a vendégfogadás és a misszió között. Lehetőséget biztosítunk a hozzánk érkezők számára a közösségünk imájában való részvételre és személyes beszélgetésekre. Helyet biztosítunk lelkigyakorlatozó csoportoknak, kultúrmissziónkat szorgalmazó előadásoknak, hangversenyeknek, továbbképzéseknek. Munkatársaink segítségével rendben tartjuk a házat, a kertet, a templomot; ápoljuk idős, beteg rendtársainkat. Részt veszünk az iskolai és óvodai oktató-nevelő munkában; lelkileg gondozzuk a kolostor mögötti Pax Otthon idős lakóit. Közösségünk központja, „anyaháza” Tiszaújfalu (Tiszaalpár). Alapítóink szellemét és karizmáit őrizve szem előtt tartjuk, hogy nem mi, „hanem az Úr keze formál itt mindent”. Személyes hűségünkkel, közösségi jelenlétünkkel szeretnénk jelei lenni Isten minden ember iránti hűséges szeretetének egy olyan világban, ahol a hűség elvesztette értékét és elmagányosodtak az emberek. Szent Benedek Regulájának tanácsai ma egyre aktuálisabbá válnak: Krisztus szeretetének elsőbbsége, a stabilitás, a közösség megtartó ereje, a bölcs mérséklet képes ma is választ adni mindenkinek. Jézus Krisztus a mai világ emberének is személyes Megváltója és az élet szolgálatát vállaló családok és közösségek összetartó ereje. A Szent Benedek Leányai Társaságot lelki kötelék fűzi össze Szent Benedek Atyánk szellemét a világban, családi körben megélő férfiak és nők csoportjával, a Szent Skolasztika Oblátus-közösséggel. Ehhez bármely katolikus hívő csatlakozhat, aki meghívást érez arra, hogy a bencés lelkiségből táplálkozva éljen igényes, elkötelezett evangéliumi életet a maga életállapotában. KÖZÖSSÉGÜNK NAPIRENDJE
6:00 Csendes szentségimádás
6:30 Vigilia (olvasmányos imaóra)
7:00 Laudes (reggeli imádság)
Szentmise vagy Igeliturgia
Reggeli
8:30 Munkaidő
12:15 Napközi imaóra (déli imádság)
Ebéd
Szándékimák
Pihenő
15:00 Munkaidő
18:00 Vesperás (esti imádság)
Vacsora
Kompletórium (befejező imádság)
