Az Istenszülő Háza-Élesztő Ház

12/09/2026

Mustó Péter tanításai Jálics Ferenc nyomán

1. A belső ima lényege és a valóság észlelése

A belső ima arról szól, hogyan lehet teljesen jelen lenni Istennél. Szalézi Szent Ferenc tanítását hozza alapként: „Ha a szíved kószál és szenved, vidd vissza óvatosan a helyére, és helyezd gyengéden a te Istened jelenlétébe.” Az imádság kezdeteként légzésünk legyen csendes, nyugodt, legyünk éber állapotban, mozdulatlanul. Izmaink ne feszüljenek meg, legyünk befogadásra készek, füleljünk, minden porcikánk legyen érzékeny. Észleljük, hogy jelen vagyunk, vegyük észre mindazt, ami történik körülöttünk, ne zárjunk ki semmit, legyünk egyre intenzívebben ott, ahol vagyunk. Ez az összeszedettség állapota, amely nem koncentráció. A koncentrációban egy meghatározott dologra fókuszálunk, ezért látókörünk beszűkül. Itt azonban nincs eredmény, nincsen fókusz vagy konkrét irányultság bármire is, egyszerűen figyelem van, érdeklődés és bizalom. Nem befelé nézés, nem önmagunkba tekintés, hanem megnyílás. Nem összpontosítás, hanem kinyílás, megnyílás magamból, irányultság a valóság felé, aminek én is része vagyok.

A valóság érzékelését a testem érzékelésén keresztül tudom megtenni. Tulajdonképpen a testérzékelést gyakoroljuk imádság közben. Két alapvető működési mód között tehetünk különbséget: az egyik az észlelés, a másik az elemzés. Amikor észlelek, érintetté válok, tudomásul veszem azt, ami van, elfogadom olyannak, amilyennek megmutatkozik. Amikor elemzek, akkor részeire szedem, felbontom, összefüggést vizsgálok, okokat keresek, ítéletet alkotok róla. Az első esetben testben, a második esetben fejben vagyok. Célom, hogy a testemben legyek, ne szórakozzam el, ne szundikáljak, ne legyen csökkent az érdeklődésem, hanem időzzek a jelenben. Nem a múltban, mert az emlékezetből csupán következtetni tudok Istenre, a jövőt tervezgetve pedig csak számolhatok Vele. Közvetlen kapcsolatban azonban csak a jelenben, itt és most tudok Vele találkozni.

A szemlélődés tulajdonképpen a közvetlenség iránti vágyakozás. A szemlélődés során nem magunk teremtjük az életet, hanem megvárjuk, hogy kibontakozzon, hogy minden Istentől jöjjön. Nem akarunk megváltoztatni semmit, elfogadjuk úgy, ahogy van. A ráhagyatkozást gyakoroljuk, az élet mélyebb elfogadását, ami nem az imádkozó erőfeszítéséből ered. Isten váltja meg a világot, nem az ember. Nem kell gondolkodnom, egyszerűen szemlélem mindazt, ami felmerül.

2. Éberség, akarat és a Jézus-ima

A figyelmes jelenlét éber, érdeklődő, jóindulatú, gyengéd és elidőző. Aktív akaratom dönt akként, ahogy leülök meditálni, vagy visszatérek az elkalandozásomból. Passzív akaratom megengedi mindazt, ami velem az imádság alatt történik. Mindkét akaratra elengedhetetlenül szükség van a jelenlétben való megmaradáshoz. Az észlelés tanulás, amely a megengedés, a befogadás, az eltűrés elemeit foglalja magában. Észlelés nem történhet éberség nélkül, de görcsös koncentrálással sem élhetem meg. A szellemi észlelés útja a test észlelésén keresztül vezet, aminek jó terepe a természet, illetőleg a 13. századi Szent Domonkos-ima is, amely a test különböző mozdulataival segít előkészíteni a meditációt.

Teljes csendben, szótlanul, éberen, érdeklődve ülünk a meditációban. Mégis a szó hozzátartozik az imához. A mantraként választott szót vannak, akik mantrának nevezik. Istennek is sok neve van: Atya, Fiú, Szentlélek, Mindenható, Teremtő, Megváltó, Úr. Ugyanakkor nem mindegy, hogy mit mondunk az imádság során, mert amire figyelünk, az válik fontossá a számunkra. A rossz érzést keltő szavakat, kifejezéseket érdemes mellőzni, mert amit ismételgetünk, az erősödik bennünk. A mi imánk a Jézus-ima. A meditációban Jézus nevét mondjuk ki. Már anyánk méhében hallottuk ezt a szót. Ezért erőt, biztonságot, reményt ébreszt. Csak mondani kell Jézus nevét, kérni nem, mert nem szabad felhasználni akarni. Ő a fontos, Ő teremti, Ő hozza működésbe bennem az életet. Hiszen aki Jézus nevét ismétli, Jézus nevét ölti magára.

A meditációban nem foglalkozunk az evangéliummal, de a meditáció csendjének hátterében ott van az evangélium ismerete. Tudom, hogy Jézus Isten örök igéje, tudom, hogy isteni személy, tudom, hogy ahogy mondogatom a nevét, Isten, a Teremtő és Fenntartó járja át testemet és lelkemet. Az örök Ige így is él bennem, hat és működik. Ezért a meditáció a létezés imája.

Az ima nem mentálhigiénés tevékenység, bár lehet stresszoldó hatása is, ami gyakran inkább kísértést eredményez, és az imától eltávolítva felszínes előnyöket eredményez. Valójában az ima nem személyközpontú, hanem Isten-központú, Mégis, amit kapunk az imában, mentálisan is segíthet minket. Minden hatás Istené, minden Tőle függ. A meditáció nem csodaszer, hanem gyakorlása során egyszerűen erősödik az élet forrásába vetett bizalom. A meditáló emberben az élet kezd el növekedni, nem a siker, nem az eredmény, vagy az azok iránti vágyakozás. Lassacskán engedjük, hogy szolgálatába állítson az Élet, megpróbáljuk nem akadályozni.

3. A meditáció gyakorlati folyamata

Mielőtt leülünk meditálni, újítsuk meg magunkban a bizalmat, engedjünk el mindent, amivel foglalkozunk, vegyünk távolságot a külvilágtól, csendesedjünk el. Legyünk kipihentek, ugyanakkor nem baj, ha az álmainkra emlékezünk, kapcsolatban maradunk velük. Keressük a csendet újra meg újra, tanuljunk várni, fogadjuk el örömmel az üres időket. Minden kényszer nélkül, elszántan, kitartóan szánjuk rá az időt. Szándékunk tisztaságát mindig tartsuk fenn.

A meditációban tulajdonképpen észlelni tanulunk, engedjük, hogy megérintsen az élet. Hátunk, gerincünk legyen kiegyenesítve, hiszen a meditáció rendezettséget kíván és maga is rendez. Szemünk legyen becsukva, ne mocorogjunk. Be- és kilégzésünkkel mindig megragadjuk és elengedjük az életet. A kezünkkel is imádkozunk, aktívan kapcsolatba lépünk a tenyerünkkel, ott nyugszik meg a figyelmünk, oda térünk vissza szétszórtságunkból, a kezünk segít az összeszedettségben.

A meditációban nem a szó jelentésével foglalkozunk, hanem azzal, ahogy az megmozgatja egész lényünket. Az ’Úr’, a ’Mária’, ’Jézus Krisztus’ mind alkalmasak az ismételgetésre. A meditálásnak van sajátos kultúrája, hagyománya, fegyelmezettséget, tiszteletet és folytonos gyakorlást kíván meg, és a szándékot, hogy tudatosan akarunk kapcsolatba kerülni Istennel.
A teljes videót az alábbi linken tudod megtekinteni
https://youtu.be/G464y-6T8bE?is=m-XQmsrF9-If4LbP
Zakariás Testvér

11/09/2026

11/09/2026

Jálics Ferenc imamódszere

1. Bevezetés és az észlelés gyakorlása, a test és a légzés észlelése
Az ima előtt helyzetben – a tevékenység megértése és gyakorlása segítése céljából – megkülönbözteti az észlelést, a gondolkodást és a cselekvést. Az észlelés lehet érzéki vagy szellemi. A lelkigyakorlatok első lépése mindig az érzéki észlelés begyakorlása, hogy ez alapozza meg a szellemi észlelés útját. Az érzéki észlelés alapvető terepe a természet, ahol próbálunk úgy rátekinteni a minket körülvevő dolgokra, hogy ne alkossunk fogalmat róluk, ne kezdjünk el gondolkodni róluk, hanem maradjunk meg egyszerűen a tiszta észlelésükben. Egyszerűen abban, amit megjelenít számunkra az adott dolog. Ez tulajdonképpen a szemlélődés előkészítése, előgyakorlata, amely Jálics atya megközelítésében a szellemi észlelés.

A testtartás kialakítása is fontos előkészületi alkalom. Ez segít minket a belső nyugalomhoz és az éberséghez, azonban túl sokat nem érdemes ezzel foglalkozni. A testünk ne legyen görnyedt, de túl feszült se; akár széken ülünk, akár térdelünk, a stabil testtartás a lényeges.

Első lépésként a test észlelésére kerül sor: az egyes testrészeknél időzünk a lábtól a felsőtest felé haladva végig az egész testen. Amint ezt befejeztük, figyelmünket a légutakra fordítjuk. A gyakorlás a légzés útjának követésével folytatódik, melynek célja az érzéki észlelésre való odafordulás megtanulása. Figyeljük, hogyan áramlik a levegő ki és be, de közben nem próbáljuk meg befolyásolni a lélegzést. Az orrüregen való levegőáthaladást milliméterről milliméterre, aprólékosan kell követni: a szájüregen, garaton, gégén és légcsövön át egészen a tüdőnkig. Közben figyelemmel kell kísérni a bordák mozgását, az izmaink mozgását és a hasüregünk alakulását. A cél az, hogy az imádkozó éberen, szünet nélkül ott maradjon ebben az észlelésben. Ezt a folyamatot addig kell gyakorolni, amíg a könyvben leírt sorrendet már fejből tudja a gyakorlatozó, és el tudja végezni ezt a test- és légzésészlelést.

2. A kéz észlelése és a jelenlét

Ennek a gyakorlásnak az alapvető célja, hogy Isten felé tudjunk fordulni, és a szándék nélküli odafordulásban meg tudjunk maradni. Ebben kulcsszerepe van a kéznek, amely testi érintésünk központi helye. A kezek ereje nagyon erősen árad a tenyér közepéből, amit Jálics egy erőközpontnak tekint. Ha nem akarjuk, hogy ez az erő eltávozzon, mert összeszedettek akarunk maradni, akkor összekulcsoljuk a kezünket úgy, hogy a két tenyerünk közepe egymásra fekszik. Így az erő megmarad bennünk, és intenzívebbé teszi a jelenlétet.

Fontos, hogy a két tenyerünk középpontja közel legyen egymáshoz. Lazán tartsuk őket; egy pokrócot vagy párnát is tehetünk az ölünkbe. Megpróbálunk a két tenyerünk közepére figyelni, arra, hogy mit érzünk ott. Ha elkalandozunk, újra visszatérünk a tenyerünk észleléséhez. A gyakorlás ezen szakaszának az alapvető célja az, hogy minden figyelmünket a tenyerünkhöz, a kezünk észleléséhez vigyük vissza, és forduljunk oda újra és újra. Így gyakoroljuk a jelenlétben való megmaradást.

A kezdeti húszperces imaidőt ötpercenkénti növeléssel meghosszabbítjuk huszonöt, majd harminc percre, és ezt a harminc percet kell aztán általánossá tenni az imádságos élet során. A kéz észlelésének gyakorlatánál addig kell megmaradnunk, amíg ez már úgy tud megvalósulni, hogy gondolataink nem vonják el a figyelmet, illetve a kéz észlelésére való visszatérés a szétszórtságból is visszahoz bennünket.

3. A Szent Név bevezetése

Következő lépésként a tenyérre való odafigyelés kiegészül egy szó belső mondogatásával. Ez a szó a ’jó’, amit kilégzéssel a tenyérbe kell „mondani”. Ez a belső, hangtalan mondás a testben lévő erőáramlatokat próbálja a tenyér középpontjának észlelésével megjeleníteni. A ’jó’ tenyérbe mondását később a ’Mária’ vagy a ’Szűzanya’ váltja, válthatja fel. A név eszköz arra, hogy nagyobb összeszedettség, mélyebb meditáció és egyfajta egységtapasztalat jöjjön létre. Jálics atya tanítása szerint Isten a mi Atyánk, de Anyánk is, és minden anyában, minden nőben Isten anyasága nyilvánul meg, a Szűzanyában pedig ez különleges módon van jelen. A név kimondása nem segélykiáltás vagy kérés, hanem a természetes összhang része. A légzés, a kezek, a név és a jelenlét szorosan összetartoznak, és együtt vezetnek el egy mélyebb egységre. Ennek megtapasztalása, az errefelé való elmozdulás az alapvető cél.
Következő lépésként Jézus Krisztus nevének mondogatására kell áttérni, mégpedig úgy, hogy egy belső hangon, a kilégzésnél a ’Jézus’, belégzésnél a ’Krisztus’ nevet mondjuk. A névvel magához Jézus Krisztushoz fordulunk oda. A név és a személy egyet jelent. Ez sem segélykiáltás, hanem egyszerűen a szerető és éber kapcsolat fenntartása, valamint a tisztelet aziránt, Akiben minden fennáll, és Aki jelen van az imádkozóban is. Éberségünk fenntartása nagyon fontos, különösen a szárazabb időszakokban; ilyenkor a név ismétlését fokozottan a kéz összeszedett észlelésével lehet támogatni.

Jézus neve számunkra fentről kapott ajándék, hiszen az angyal Máriára bízta azt az angyali üdvözlet során. A névben való előre haladásban a Názáreti Jézustól a feltámadt Krisztusig jutunk el. Alakul bennünk Krisztus képe és a vele való kapcsolat is. Megtanuljuk, hogy Jézus Krisztus alaktalan jelenlétét szemléljük, így gyúl bennünk világosság. A hozzá való odafordulás maga az út, amelyben lassacskán egyek leszünk az Atyával. Az eggyé válás János evangéliumának tanúsága szerint a név megismertetésével függ össze: „én benned, te bennem leszel”. Az Atyát megmutatni és a Nevét megmutatni egyet jelent. A Krisztussal való eggyé válásunk ezért összekapcsolódik az Ő nevével való eggyé válással. A név tehát nem eszköz egy cél eléréséhez, hanem magához a Személyhez vezet el bennünket. Így válunk Jálics atya tanítása szerint „földi Krisztusokká”.

4. Az imádság helye és ideje a mindennapokban, a kontempláció mint életállapot

A hétköznapi imádság folytatásához Jálics atya egy prioritási sorrend felállítását javasolja: az első mindig az alvás (a kipihentség), a második a mozgás, ezt követi az imádság, majd a munka.
Szükséges otthon létrehoznunk egy meditációs sarkot, ahová gyertyát, ikont vagy más képet helyezünk el. Ez a hely alkalmas lehet az összeszedettségünk és odaadásunk lelkületének kifejezésére. Találjunk egy védett időpontot, amikor imádkozhatunk. Esti vagy kora délutáni időpont is elképzelhető. Legalább fél órát szánjunk rá, különben nem jutunk el olyan nyugalomra, amely áttöri a napi gondokat, és megalapozza az imádságban való tovább haladást. A napi egyórás meditáció komoly alapot adhat Isten jelenlétének egyre mélyebb megismeréséhez.

Szükségünk van a csoportból fakadó segítségnyújtásra is. Ha egy-egy időszak esetleg kimarad, a visszatéréskor érdemes naponta kétszer-háromszor is meditálni. Ha nagyon zaklatottak vagyunk, az is lehet, hogy érdemes kihagyni aznap a meditációt, vagy pedig egy kis előgyakorlattal (sétával, mozgással) megalapozni a csendes belső nyugalmat.

A kontempláció nemcsak imaforma, hanem életállapot is: a lelki felnőtté válás folyamata. Az így élő ember megtanul a jelenlétben élni ott, ahol éppen van – pontosan úgy, ahogyan azt az imádságban megtanulta. És amint az imádságban megtanulja elszenvedni (hordozni) azt, amit az élet felad, a szenvedéssel és a nyitottsággal kapcsolatos magatartása ugyanígy megmarad az imádságot követő időszakra is. Higgadt, elfogadó, türelmes és szeretetben nyitott emberré válhat, aki szolgálatkészen, szeretettel fordul embertársai felé. Életét Isten dicsőítéseként éli meg: nem az eredmények bűvöletében, hanem a valóságról szerzett tapasztalat megélésében és fenntartásában.
A teljes videót az alábbi linken tudod megtekinteni
https://youtu.be/G464y-6T8bE?is=qAUKu8Q1chGXMQ3W
Zakariás Testvér