Sátoraljaújhelyi Református Egyházközség

03/09/2026

„Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves az Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy Ő van; és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” Zsid 11,6.
Ezt az Igét sokszor kiragadják a szövegkontextusból és rendre elfelejtik, hogy Énókkal kapcsolatban mondja ki az Úr Lelke ezt a fontos mondatot. Az 5. vers így szól: „Hit által ragadtatott el Énók, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mivel elragadta őt az Isten. Elragadtatása előtt azonban bizonyságot nyert arról, hogy Isten szemében kedves. És ezt kiegészítve, magyarázva mondja a levél írója, hogy miért volt kedves Énók az Isten szemébe, aminek a vége az elragadtatás, pontosabb fordításban az áthelyeztetés lett. Mindkét vers ugyanazt az euareszteó igét használja, ami nem is annyira „tetszeni”-t jelent (ez elég szubjektív), hanem Isten kedvére lenni, Istennek örömet szerezni, Isten előtt kedvesnek bizonyulni.
Énók az özönvíz előtti világban élt, amiben a gonoszság egyre jobban elhatalmasodott az emberiségen. Az 1Móz 5,22-24-ben olvassuk, hogy Énók az Istennel járt. Az ottani héber ige (jithallék) innét az Újszövetségből érthető. Az özönvíz előtti világból csak Énókot helyezte át Isten ebből a világból a mennyei világba, mert kedves volt az Úrnak.
Hitte, hogy Isten van. Ebből eredt minden t***e. Az özönvíz előtti világ az embert t***e a gondolkodása központjává. Egy ősi humanizmus volt az a kor, amikor városokat épít***ek; amikor az egy férfi és egy nő házasságát elkezdték kiterjeszteni és Lámek már két nővel élt együtt, mert megteheti; ez volt az az idő, amikor a hírnév és a szórakozás átvette a mindennapok feletti uralmat (lásd Nimród); ez volt az a kor, amiben háborúról háborúra vonultak a férfiak, mert a kor politikusainak érdeke ezt kívánta; ez volt az a kor, amiben, mivel Isten nem kellett, elhatalmasodott a gonoszság és ember embernek farkasává lett. Egy farkas törvények által uralt világ önző, hedonista társadalma volt az, amiben mindenki azt csinált, amit akart. És amikor annyi sok gonoszságot él át az ember, amikor érdekek mentén bántások és mozgósítások vannak, nagyon nehéz hinni. Az ember ilyenkor azt kérdezi magában: Miért engedi ezt az Isten? Tényleg van Isten? Énók ebben a kiábrándító korban mögé tudott látni az emberi gonoszságnak és megért***e, hogy Isten léte nem attól függ, mennyi gonoszságot, tisztességtelenséget tesz az ember, mert Isten nem függ az embertől. A mai hithősök azok, akik a kiábrándító eseményeket látva és átélve meglátják a sok gonoszság alatt, mellett, a takarásban lévő Istent. Hogy itt van Isten köztünk. Látja, mi megy, és nem késik az ítélettel.
A Jób 22,17-ben szó van róla, hogy az özönvíz előtti világ emberei azt mondták Istennek: „Hagyj minket békén!” Tehát egy tudatos szakítás történt az Istennel. Énók viszont a hitéből táplálkozva kereste fel az Urat olyankor, amikor Isten egy túlhaladott, elavult eszmének bizonyult. Ma még beszélünk keresztyén Magyarországról, keresztyén Európáról, de sajnos Énók korának modern változata vesz körül bennünket. A társadalmak tudatosan szakítanak Istennel, s amikor valaki szóba hozza a hitet, rendre elutasítás a válasz (hagyj békén!) vagy egy relativizálása a hitnek: Mindenki abban hisz, amiben akar, amit jónak lát. Ez a pluralista társadalom nihilje. Hogy mindenben hisz az ember, aztán kiderül, hogy semmiben sem hisz igazán. És a nyomás a mai kor hithősén borzalmasan erős. Mert könnyebb úgy templomba menni, ha a barátaim is az Urat keresik. De amikor furcsán néznek ránk, hogy te még mindig hiszel ilyen dajka mesékben? Isten, meg hit, meg Biblia már túlhaladott a mi korunkban, kezdj el élni! – akkor az én szememben Énókhoz hasonló hithős az, aki mindezek ellenére újra és újra, kitartóan keresi az Urat.
Énók hite viszont az volt, hogy mindenki, aki az Urat keresi, megtalálhatja és Isten megadja a buzgó Isten-keresés jutalmát. Ezért Énók nem vasárnapi hívő volt, hanem egy a korától teljesen eltérő életformát láthattak tőle a kortársai. És hite igaznak bizonyult, mert ahogyan a neve is mutatja, az Úr a titkaiba avatta Énókot. Ezért olvassuk a héber szövegben a jithallékot (hitpaél igetörzs), ami egyszerre jelenti a tudatos, hitből fakadó Istennel járást, azaz Istennek tetsző életvezetést és egyszerre jelenti az Istentől kapott jutalmat is, hogy Isten pedig vitte.
Ma is létezik egy láthatóan más életvezetés, ami kedves az Istennek: a Jézus Krisztusba kapaszkodó, Őt a világ elutasítása és bántása között is valló, vele titkos és nyilvános hitközösségben lévő élet. A golgotai események óta bárki lehet relatíve jó ember, de már csak általa lehetünk kedvesek az Istennek. A mai hithősök Krisztust élik bele a világba. Meg is lesz az áldott következménye. Mert Isten létezik és az Őt buzgón keresőknek örök áldását adja. Ámen. Szeret***el D. A.

02/09/2026

Szeret***el hirdetem minden gyülekezeti tagnak, nem csak Presbitereknek!

A Sárospataki Református Hittudományi Egyetem Felnőtt és Továbbképzési Intézete szeret***el tájékoztatja az érdeklődőket, hogy a 2026/27-os tanévben is indul a Sárospataki Református Presbiteri és Gyülekezeti-munkás Népfőiskola, amelyre jelentkezni kizárólag az alábbi jelentkezési lap kitöltésével lehet.

Jelentkezési lap: https://forms.gle/Fq9iXNKBrLfCWjAW9

A jelentkezés határideje 2026. szeptember 30.

A jelentkezés feltétele a gyülekezet lelkipásztorától kapott lelkészi ajánlás, amelyet emailben kérünk a jelentkezés mellékleteként pdf vagy bármilyen fotó formátumban megküldeni az [email protected] email címre. Kérjük az email „tárgy” rovatába a teljes nevet feltüntetni a pontos beazonosíthatóság miatt.

A képzésről részletesebb információ található a Sárospataki Református Presbiteri és Gyülekezeti-munkás Népfőiskola – SRHE linken illetve tájékoztatás kérhető az [email protected] email címen.

02/09/2026

„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. Ennek a hitnek az alapján nyertek Istentől jó tanúbizonyságot a régiek. Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható.” Zsid. 11,1–3

A hit sokaknak a tévedéssel párosul. Középiskolás koromban az egyik osztálytársam magyarázkodott így a tanárunknak: „Azt hittem, hogy…” A tanár közbevágott: „Hinni a templomban kell.” Nem bírtam ki, hogy ne mondjam: „Az képmutatás, ha CSAK a templomban hiszünk, azonkívül meg nem.” Megváltozott az óra légköre. A tanár megenyhült diáktársam tévedése felett, és rám sem haragudott meg.

A hit tele van titkokkal. Úgy érzem, hogy a mai igében ez a pár sor a hitről olyan, mint egy titkokkal teli láda.

A hit meggyőződés a nem látható dolgok felől. Egyszer két fiatal Istenről beszélgetett. Az egyik hitt Istenben, a másik nem. Mély, meghitt beszélgetés volt, amit a hívő ifjú imádsággal akart lezárni. El is kezdte, a másik közben értetlenül nézte, és azt mondta: „Te most beszélsz valakihez, aki nincs is itt?” A hívő elmondta, hogy Isten mindenütt jelen van. „De hát nem látom” – mondta a másik. A hívő arra kérte beszélgetőtársát, hogy csukja be a szemét. Az megt***e. Megkérdezte: „Most látsz?” „Nem” – hangzott a felelet. „Akkor miért beszélsz hozzám?” „Hát, mert tudom, hogy itt vagy” – mondta a hitetlen. „Na, így vagyok én Istennel. Tudom, hogy itt van, akkor is, ha nem látom” – hangzott a felelet.

„Ennek a hitnek az alapján nyertek Istentől jó tanúbizonyságot a régiek.” Ilyen volt a régiek közül Noé vagy Ábrahám is. Isten mellettük állt, amikor benne bízva cselekedtek. Nem mindig láthatták előre, mi lesz a döntéseik következménye, mégis rábízták magukat Istenre, aki velük volt.

Az a csodálatos, hogy Isten ezt nem csak a régiekkel t***e meg. Velünk is megteszi. Eszembe jut egy teológus társam, aki focibajnokságot szervezett gimis és teológus csapatok között. Igen ám, de a mérkőzés napján esett az eső. Az aszfaltpálya egy idő után tele volt nagy pocsolyákkal. A teológus azonban a meccs előtt egy órával, a szemerkélő esőben elkezdte lesöpörni a vizet a pályáról. Többen kinevették. Egy órával később azonban napsütésben fociztunk a pályán, ahol nem kellett kerülgetnünk a pocsolyákat. Teológus társunk azon a napon jó bizonyságot kapott arról, hogy nem volt hiábavaló a reménysége. Mert a hit a remélt dolgokban való bizalom. Vagy még inkább: bizalom abban az Istenben, aki remélt dolgainkat valóra tudja váltani.

A hit azt is jelenti, hogy bízom abban az Istenben, aki azt is látja, amit én még nem látok. Ezért a hívő embernek van jövőképe. Nem látom Isten eljövendő országát, mégis elkezdhetem építeni már itt, a földi világban. Tudom, hogy Isten akaratát már most is cselekedhetem, jó tetszését kereshetem, és így elkezdhetem Isten országának építését ott is, ahol egyébként minden veszni látszik. Mert közben bízhatok benne, hogy jó tanúbizonyságot nyerhetek Istentől már itt a földi világban is.

A mai igében talán ez a legnagyobb titok: „Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható.” Miként lesz a láthatatlanból látható? Nos, a szó, a beszéd az nem látszik, csak hallható. A szónak mégis teremtő ereje van. Olyan sokszor megtapasztaltam a gyülekezetben, hogy beszéltünk valami nagy, lehetetlennek tűnő feladatról, sokszor éveken keresztül csak tervezgettünk, aztán visszatekintve már tudom, hogy a sok láthatatlan emberi szó csodálatos látható eredményeket hozott. Mert a szavakból t***ek, a t***ekből Isten áldásával csodás dolgok születtek.

Mennyivel több Isten szava, az Ige. Az Úr szava képes világot teremteni, benne millió és millió élettel. Isten szavát sem látjuk, mégis formál és alakít bennünket, sőt cselekszik ma is, általunk is. Láthatatlanul is, a gondolatainkban, a szívünkben.

A legnagyobb tettét azonban kétezer évvel ezelőtt sokan látták, és a legtöbben mégsem hittek neki. Isten legcsodálatosabb t***e a megváltás, amikor Jézus Krisztusban testet öltve meghalt miattam, értem és helyettem a kereszten. A megváltást ugyan nem láttam, de a Megváltó Jézus megérintett, Igéje és Lelke által megszólított, ezért hiszem, hogy ha most láthatatlanul is, de velünk van, él, és bízhatunk, remélhetünk benne már itt a látható világban is, és majd a most még láthatatlan örökkévalóságban. Áldott napot mindenkinek! Tar László Péter

01/09/2026

Olvasandó: Zsid 10, 32-39
„Mert állhatatosságra van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret.” (Zsid 10,36)
Különös módon bátorítja a Zsidókhoz írt levél szerzője a megfáradt gyülekezetet: arra kéri őket, hogy emlékezzenek. Nézzenek vissza arra az időre, amikor hitre jutottak, amikor még friss volt bennük a Krisztus iránti szeretet, és amikor ezért a hitért komoly árat is hajlandóak voltak fizetni. Abban biztosak lehetünk, hogy nem kényelmes keresztyénség volt az övék. Gyalázást, megszégyenítést, üldözést szenvedtek, kiálltak azok mellett, akiket fogságba vet***ek, sőt így olvassuk: „vagyonotok elrablását is örömmel fogadtátok, mivel tudtátok, hogy nektek értékesebb és maradandóbb vagyonotok van.”
Ezen a mondaton talán érdemes ma reggel elgondolkodnunk. De el tudjuk ezt egyáltalán képzelni? Hogy én Krisztusért ne csak egy kis időmet adjam, ne csak egy vasárnap délelőttöt, ne csak annyit, ami még belefér kényelmesen az életembe, a napirendembe, hanem akár mindent, mindenemet? Netán a vagyonomat is?
Sajnos a mai ember egyik nagy lelki betegsége az állhatatlanság.
Elkezdünk valamit, aztán hamar abbahagyjuk. Megfogadjuk, hogy rendszeresen olvassuk az Igét, néhány nap után pedig elmarad. Elhatározzuk, hogy többet imádkozunk, de amikor nem látjuk azonnal a választ, lankadni kezd a kitartásunk. Egy ideig lelkesen járunk a gyülekezetbe, aztán jön egy sértődés, egy kellemetlen mondat, egy vasárnap, amikor fáradtak vagyunk, és máris könnyebb otthon maradni. Elhatározzuk, hogy ma türelmesebbek leszünk a gyermekeinkkel, és a nap végére elmúlik a lelkesedés az első kudarc élmény után.
Ezekben az összefüggésekben keres minket ma a levél 36-ik verse: „állhatatosságra van szükségetek.” Tehát nem újabb élményre, se nem arra, hogy Isten minden nap bizonyítsa nekünk, hogy érdemes Őt követni. Hanem arra a csendes, kitartó hűségre, amely akkor is megmarad, amikor már elmúlt a kezdeti lelkesedés. Amely akkor is imádkozik, amikor nem érez semmit. Akkor is engedelmeskedik, amikor nehéz. Akkor is bízik, amikor az ígéret beteljesedése még messze van.
A régi hívőknek sem azért volt könnyebb, mert más emberek voltak. Nekik is fájt, amikor elvették a vagyonukat. Nekik is volt családjuk, otthonuk, félelmük és bizonytalanságuk. De valamit nagyon világosan láttak: ami Krisztusban az övék, azt senki nem tudja elvenni tőlük. Mi pedig sokszor éppen fordítva élünk. Görcsösen őrizzük azt, amit egyszer úgyis itt kell hagynunk, és könnyelműen bánunk azzal, ami örökkévaló.
Meg kell értenünk, hogy aki Krisztust nyerte meg, az nem marad szegény akkor sem, ha ezen a földön sok mindent elveszít.
„De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid 10,39) Micsoda hitvallás! Mi nem a meghátrálás emberei vagyunk. Lehet, hogy veszítünk valamit Krisztusért, de közben egyre világosabban látjuk: Őbenne sokkal többet kaptunk annál, amit a világ valaha elvehet tőlünk. Az örök élet reménysége és ajándéka csak Krisztus által lehet a miénk. Kész vagy ezért minden földi jót oda adni?
Áldott napot kívánok: K. G.

31/08/2026

31/08/2026

Olvasandó: 2Krón 1,1-13

„Azon az éjszakán megjelent Isten Salamonnak, és ezt mondta neki: Kérj valamit, én megadom neked!” (2Krón 1,13)

Mikor gyerekek voltunk és mesékben hallottunk kívánságteljesítő tündérről, aranyhalról vagy más teremtményről, mindig az jutott az eszünkbe, hogy de jó lenne egy ilyennel találkozni és kérni tőle három dolgot! Könnyű volt 3 dologra gondolni, hiszen emlékszem, tizenéves koromban én is a többi sráccal együtt nagyon vágytunk egy videóra, egy Simsonra és hogy bevezessék végre a telefont. Korábban igazi bőrfocira, BMX-re, a családnak egy autóra. És minden bizonnyal mindenkinek meg vannak az emlékeiben azok a dolgok, amikre vágytak. – Néha az iskolában hallottunk arról, hogy a tanár azt mondta: vannak olyan helyei a világnak, ahol a gyerekek egy szelet kenyérre vágynak, vagy vannak olyan gyerekek, akiknek a legnagyobb vágyuk, hogy a saját lábukra tudjanak állni a tolószékből, stb. Ezek rövid időre elgondolkodtattak, de aztán maradtak a személyes vágyaink.
Aztán ilyenek maradtunk felnőttnek is. Az emberek egy jelentős része Salamon helyében nagy vagyont, hatalmat kérne. Ez sajnos addig van így, amíg el nem kezdi az ember átélni a veszteségeket, az igazi problémákat. – Ma már képtelen lennék izgulni egy vizsga előtt. Nincs tétje. Ahhoz képest, hogy elveszít***em a szüleimet, hogy gyászolók mellett kell megállnom (pl. az egyik legkedvesebb presbiterünket másfél éven át kísértük a súlyos betegségében a földi élet végéig), hogy egy gyermek élete, sorsa rám bizatott Istentől, egy gyülekezet, egy iskola és óvoda sok-sok feladata, felelőssége: ezekhez képest egy vizsga semmiség. Azt meg lehet tanulni, ha nem sikerül, lehet pótolni, stb. Csak példaként hoztam, hogy azt, mi igazán fontos, addig nem tudjuk, amíg nincsenek élettapasztalataink, szenvedéseink, veszteségeink. Amíg az élet nem szánt barázdákat az arcunkra, nem festi ezüstösre a hajunkat (vagy hagyjuk el azt) a valódi terhek súlya alatt, addig nem tudjuk, mit is kellene kérni Istentől. Egészen más elméletben vagy távolról együtt érezni valakivel a fájdalmában, betegségében, gyászában és egészen más közvetlen közelből átélni, hogy a másikat pelenkázni kell, hogy összeroppan a gyásztól, hogy szétesik a családja, stb.
Adj ma hálát, ha a te legnagyobb kérésed Isten felé egy sikeres vizsga, egy jobb állás megpályázásának sikere, egy jobb albérletet vagy lakást találni, stb. Mert ha így van, akkor még nem éltél át nagy veszteségeket és nem látod, mik az igazán nagy problémák. Örülj és adj hálát érte, ha így van. Nem bűn, nem ciki, hanem hálára indító kegyelmi állapot, időszak!
De Salamon helyzetéből lehet látni, hogy a könnyű körülmények között is lehet jól kérni Istentől úgy, ha legalább a jövőbeli felelősségedet érted. Salamon aranykanállal a szájában született, de az apja megmutatta neki az uralkodásnak nem csak szépségét, a hatalom birtoklásának élményét, hanem annak az óriási terhét is, amit Salamon meg is értett. Ezért kérte Istentől, hogy adjon neki bölcsességet, hogy jól tudja vezetni ezt a népet.
Aki Istennel jár, az nem csak magára gondol és ezért sokkal felelősebben képes gondolkodni, gazdálkodni az idejével, lehetőségeivel és a könnyű körülmények között is megtalálja, mi az igazán fontos, lényeges.
Adja meg az Úr, hogy a Vele való kapcsolat tehessen bölccsé és mindig tudjuk azt kérni Tőle, ami igazán fontos és Ő megadja azt is, amit nem kértünk.
Almási Ferenc

30/08/2026

Olvasandó:1 Krónikák 29:10-14
„Most azért, Istenünk, hálát adunk neked, és dicsérjük a te fenséges nevedet. 14Mert ki vagyok én, és mi az én népem, honnan volt erőnk ennyit adakozni? Bizony, tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit a te kezedből kaptunk!”
Vannak az életünkben olyan pillanatok, amikor jó egy kicsit megállni és visszanézni. Nem azért, hogy a múltban éljünk, hanem azért, hogy felismerjük: honnan jöttünk, ki hordozott bennünket, és kinek köszönhetjük mindazt, amink van. Talán vannak mögöttünk nehézségek. Voltak fárasztó időszakok, könnyek, csalódások, meg nem értett helyzetek. De ha őszintén visszanézünk, bizonyára meglátjuk az áldásokat is: Egy-egy embert, akit Isten mellénk adott. Egy megoldást, amikor már nem láttuk a kiutat. Erőt egy olyan napon, amikor azt gondoltuk: már nem bírjuk tovább.
Egy ajtót, amely kinyílt. Egy imádságot, amelyre Isten valamilyen módon válaszolt. És talán olyan ajándékokat is, amelyeket akkor még észre sem vettünk.
A hálaadás egyik legfontosabb feltétele, hogy megtanuljunk visszanézni. Izráel népe nagy adományokat gyűjtött a templom építésére. Dávid király pedig nem azt mondja: „Nézzétek, milyen sokat adtunk!” Hanem azt mondja: „Hiszen tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit a kezedből kaptunk.” Dávid imádsága nem önmagával kezdődik. Nem azzal, hogy mennyit gyűjtöttek össze. Nem azzal, hogy milyen nagy dolgokat vittek véghez. Hanem Istennel. „Tied, Uram, a nagyság, a hatalom és a fenség…” Ez a hálaadás első lépése. Mielőtt számba vennénk azt, amink van, fel kell néznünk Arra, Aki mindezt adta.
Dávid valójában egy nagyon fontos dolgot tanít nekünk: Aki tudja, hogy honnan kapta, az tud igazán hálát adni. Érdemes időnként megállni és végiggondolni:
Mi minden történt velünk az elmúlt időszakban? Miért mondhatom ma azt, hogy: „Köszönöm, Uram”? Lehet, hogy nem minden úgy alakult, ahogy szerettük volna.
Lehetnek közöttünk olyanok, akik veszteséget hordoznak. Lehetnek, akiknek vannak megválaszolatlan kérdéseik. Lehetnek, akik fáradtak. De még a nehézségeink között is feltehetjük a kérdést: Hol volt Isten ebben az időszakban? Amikor visszanézünk, talán felismerjük: Ott volt… Ott volt, amikor nem értettük, akkor is ott volt, amikor nem láttuk a következő lépést, akkor is vezetett, amikor elfogyott az erőnk, akkor is hordozott. A hálaadás azt jelenti: A nehéz dolgokon keresztül is meglátom a hűséges Istent. Ezért tud Dávid dicsőíteni. Nem azért, mert minden tökéletes. Hanem azért, mert Isten hűséges.
Ezután Dávid kimond valami nagyon fontosat: „Tőled ered a gazdagság és a dicsőség, te uralkodsz mindenen.” Ez különösen fontos akkor, amikor az adakozásról beszélünk. Mert az adakozás könnyen félreérthető. Úgy gondolhatjuk, hogy amikor adunk Istennek, akkor valamiből lemondunk. De Dávid egészen más szemléletet tanít: Nem abból adunk Istennek, ami kizárólag a miénk. Abból adunk vissza, amit előzőleg Ő adott nekünk. Ezért mondja: „Hiszen tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit a kezedből kaptunk.” Micsoda különbség! Nem én vagyok a tulajdonos, aki kegyesen ad valamit Istennek. Én sáfár vagyok. Isten rám bízott valamit. És amikor adakozom, tulajdonképpen azt mondom: „Uram, köszönöm, hogy rám bíztad. És most abból, amit kaptam, szeretnék visszaadni Neked.”
Talán az egész szakasz egyik legszebb mondata: „De ki vagyok én, és mi az én népem…?” Dávid király. Hatalmas ember. Sok mindennel rendelkezik. Nagy dolgokat vitt véghez. És mégis azt mondja: „Ki vagyok én?” Miért? Mert aki igazán meglátja Isten nagyságát, az nem önmagát kezdi el nagyítani. Hanem Istent kezdi el dicsőíteni.
Talán jó lenne, ha ma mindannyian elcsendesednénk egy pillanatra. És nem azt kérdeznénk először: „Mennyit adtam?” Hanem ezt: „Mit kaptam Istentől?” Mennyi mindent! Hány megőrzött napot - Hány meghallgatott imádságot - Hány embert - Hány lehetőséget - Hány újrakezdést.
Hányszor adott erőt reggelente az elinduláshoz. - Hány olyan alkalmat, amikor azt mondhattuk: „Ezt csak az Úr tudta megtenni.” Adjunk hálát mindenkor, mindenért, amit Urunk kezéből eddig elvehettünk! Legyen Övé a dicsőség mindenért! Ámen.
Hegedűs Aranka

29/08/2026

Hálásak vagyunk a mai alkalomért! SDG! ❤️

29/08/2026

6Ekkor a családfők, Izráel törzseinek a vezetői, az ezredesek és a századosok meg a királyi udvartartás vezetői önként adakozni kezdtek.2Krón 35,7-9 7Összeadtak az Isten házának munkálataira ötezer talentum aranyat, tízezer dárikot, tízezer talentum ezüstöt, tizennyolcezer talentum rezet és százezer talentum vasat. 8Akinek drágaköve volt, odaadta az Úr házának a kincseihez, a gérsóni Jehíél felügyelete alá.1Krón 26,22 9És örült a nép az önkéntes adakozásnak, mert tiszta szívből, önként adakoztak az Úrnak. Dávid király is nagyon megörült. (1Krónikák 29. rész)
Dávid királynak van egy szándéka, mivel nem rá, hanem Salamonra, a fiára bízta Isten az Ő házának felépítését, ezért hogy mégis segítse azt, előkészületekbe kezd. Gondol arra, hogy ifjú királyként még nem lesz akkora tekintélye, ezért a saját már meglévő befolyását használja fel arra, hogy az elkezdje az anyagok, javak gyűjtését, hogy az Úr háza dicsőséges legyen. Ezért maga jár, elöl az adakozásban, hiszen nemcsak azt ajánlja fel, amit a kincstárból hivatalosan meg kell, adjon, hanem a saját vagyonának egy részét is oda adja, ezzel példát mutatva. Aztán valami csodálatos dolog kerekedik ki az egészből, mert a nép elöljárói, és aki csak tud, elkezd adakozni, de nem csak úgy kényszerből, hanem ahogyan az írás elmondja, örömmel, szívesen teszik ezt. Egyfajta felszabadult, örömteli adakozás, ami megmelengeti a szívűket. Nem kényszerből adnak annak, akinek a kezéből úgy is mindenüket kapták, hanem örömmel. Ezt jó lenne megtanulni nekünk is, nem kényszerből adni, hanem örömmel, különösen az Úr ügyeire való adakozásban jó lenne, ha ez megjelenne.
Miért jó örömmel adakozni? Egy Zsidó rabbi felhívja figyelmet arra, hogy az anyagi javakhoz való ragaszkodás szorongást szül. Amikor képesek vagyunk elengedni valamit arról, ami a miénk, feloldjuk a birtoklás görcsét. Az adakozás öröme a szabadság élménye: annak a megélése, hogy nem a tárgyaink birtokolnak minket, hanem mi uralkodunk felettük, és képesek vagyunk azokat jobbá tételre használni. Adni annyit jelent, mint hídépítővé válni. Az adakozás megszünteti az elszigeteltséget: összeköti az adót a kapóval, a vezetőt a néppel, az egyént a közösséggel. Dávid király öröme a Krónikák könyvében nem a felhalmozott aranynak szólt, hanem annak az egységnek és közös jövőképnek, amit a nép lelkesedésében meglátott. Amíg az ember ragaszkodik az anyagi javaihoz, a tárgyai rabja. Amikor viszont odaadja azokat Istennek, a tárgyak feletti uralkodóvá válik. Az öröm abból fakadt, hogy szembesültek saját nagylelkűségükkel, ami felettébb jó érzés.
A zsidó hagyomány szerint a Szentély nem csupán egy épület volt, hanem az a fizikai pont a világban, ahol Isten jelenléte érezhetően kinyilvánult a földön.
A nép megért***e, hogy az adományuk által Isten társaivá válnak a teremtésben.
Nem egy földi uralkodónak adóztak, hanem a Világegyetem Királyának épít***ek otthont. Az a tudat, hogy a saját aranyuk, ezüstjük vagy munkájuk része lesz Isten földi lakhelyének, leírhatatlan büszkeséggel és emelkedettséggel töltötte el őket. Kívánod ezeket az örömöket megélni? Akkor légy nyitott, jó szívvel adakozni, Isten ügyeire! Ámen. Z.H.

28/08/2026

8 Előbb azt mondta: „Áldozatokat és ajándékokat, égő- és bűnért való áldozatokat nem kívánsz, nem is kedvelsz” (ezeket a törvény szerint mutatják be), 9 de azután így szólt: „Íme, itt vagyok, hogy teljesítsem akaratodat.” Megszünteti az elsőt, hogy helyébe állítsa a másodikat: 10 Isten akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra. (Zsidókhoz 10. rész)

A sátán egyszer egy barátjával sétált az utcán. Észrevették, hogy előttük egy ember lehajol, felvesz valamit a földről, megnézi, majd gondosan a zsebébe süllyeszti.
– Mit talált az az ember? – kérdezte a barát. – Egy darabkát az Igazságból – válaszolta a sátán. – És ez nem zavar téged? – kérdezte meglepődve a barát. – Cseppet sem – mosolygott a sátán. – Mindjárt segítek neki, hogy rendszert és vallást csináljon belőle!
Az ószövetségi áldozati rendszer nem volt rossz vagy érvénytelen, hanem egy Istentől adott pedagógiai modell volt. Az állatáldozatok arra szolgáltak, hogy vizuálisan és spirituálisan megtanítsák Izraelnek: a bűn szentségtelen, és a bűn életet követel, de Isten biztosít helyettes áldozatot. Jó példatörténet erre Ábrahám, aki nem áldozta fel Izsákot, mert Isten maga gondoskodott az áldozatról.
A 10. vers kiemeli Jézus áldozatának egyszeri és végleges jellegét. Az itteni értelmezés szerint ez nem a Tóra elvetését jelenti, hanem annak beteljesítését. Ahogyan az Engesztelés napján (Jóm Kippur) a főpap évente egyszer ment be a Szentek Szentjébe a bakok vérével, úgy Jézus, mint a mi Főpapunk a mennyei Szentélybe lépett be a saját vérével, így megszerezve az örök megváltást. A magyarázat szerint a Zsidókhoz írt levél 10. fejezete nem a zsidóság vagy a Tóra ellen szól, hanem bemutatja, hogy a Tóra áldozati rendszere kezdettől fogva Jézus tökéletes áldozatára mutatott előre. Jézus által a hívő nemcsak ritmikus évenkénti emlékeztetőt kap a bűnről, hanem teljes, belső szívbéli megtisztulást és közvetlen hozzáférést az Örökkévalóhoz.
Ez a levél részlet az idők folyamán a keresztyén é zsidó értelmezés terén elég kemény vitákat váltott ki. Az áhítat kezdetén lévő példatörténet arra mutat rá, hogy Isten a szív emberét keresi, aki nem engedi meg azt, hogy mindez, amit Ő és az Ő fia Jézus Krisztus elvégzett értük, ez valami forma gyakorlattá váljon. A régi áldozati rendszerben is Isten várta a belső odaadást, azt hogy az áldozat ne csak egy formalitás legyen, hanem legyen benne igazi bűnbánat, a bűnökből való megtérés. Ugyanez vonatkozik ránk is, akik nemrégiben ott álltunk az Úr asztalánál, magunkhoz vettük a szent jegyeket. Vajon csupán egy külső formális dologban vettünk részt, vagy ott volt a szívünkben a hála és megtérés. Jézus Krisztus utat nyitott nekünk a megváltás által, értjük, hisszük és szívünk érte dobog, vagy csak ott voltunk, mert így szokás? Adjon Isten nekünk igazi mélységeket a hitünkben! Ámen T. T: