12/08/2026
Kedves Testvérek!
Szeretettel a szabadságon lévőknek, pihenés képpen.
De csak úgy olvassák el, ha megígérik, hogy nem értik félre, és ígéretüket megtartják! 😇
Imádságban, és amint látható, igehirdetésben is gondolunk a szabadságon lévő Testvéreinkre.
Jó pihenést kíván a bibliaórás gyülekezet!
Zsid 4,9 - “A szombati nyugalom tehát még ezután vár az Isten népére.”
Kedves Testvéreim, Szeretett Gyülekezet!
Ha ezt az igét, így ahogy van, egészen egyszerűen ráolvasnánk a gyülekezet nyári naptárára, akkor sem állítanánk valótlanságot.
A nyár elején megtartottuk a gyerekhetünket, amely a nevéhez hűen valóban hét napig tartott.
Mire annak minden örömével, feladatával, készülődésével és fáradtságával célba értünk, már következett is a nyár derekán a presbiteri tábor.
Utána kaptunk egy hét szünetet, majd jött az ifjúsági tábor.
Most készülünk a TEMPING-re: egy éjszaka a templomkertben, sátrakkal, közösséggel, programokkal.
Aztán még előttünk van a nőszövetségi találkozó. Ősszel lelkészválasztás és beiktatás következik.
Mire pedig mindezeken végigérünk, már ott áll előttünk advent, és onnan jól ismerjük az utat egészen karácsonyig.
Ha csak a naptárat nézzük, akkor valóban azt mondhatjuk: a nyugalom még ezután vár ránk.
Ezt azonban nem panaszként mondom. Sőt, éppen ellenkezőleg.
Milyen jó, hogy van miért elfáradni!
Milyen jó, hogy vannak gyermekek, akiknek gyerekhetet tarthatunk; vannak fiatalok, akikkel táborba mehetünk; vannak presbiterek, akikkel együtt gondolkodhatunk a gyülekezetről; vannak asszonytestvérek, akik találkozni szeretnének; van gyülekezet, amelynek vannak tervei, alkalmai, ünnepei és szolgálatai.
Milyen jó, hogy amikor kinyitjuk a naptárt, nem üres oldalakat látunk.
Van olyan fáradtság, amely után az ember azt mondja: megérte.
Elfáradtam, de jó volt ott lenni. Elfáradtam, de láttam gyermekeket énekelni, fiatalokat beszélgetni, embereket együtt imádkozni. Elfáradtam, de közben kaptam is. Talán többet, mint amennyit adtam.
A szolgálatnak van ilyen örömteli fáradtsága.
Éppen ezért érdekes, hogy a Zsidókhoz írt levél mégis a nyugalomról beszél.
Nem egy elfáradt gyülekezetnek ad szabadságolási tanácsokat. Nem azt mondja: túl sok mindent vállaltatok, húzzatok ki néhány alkalmat a naptárból.
Sokkal mélyebbre viszi a kérdést. Azt mondja: „A szombati nyugalom tehát még ezután vár Isten népére.”
Figyeljük meg ezt a kifejezést: Isten népére.
Vagyis itt olyan emberekről van szó, akik tartoznak valahová. Akiket Isten megszólított. Akik úton vannak vele. A Szentírásban Isten népe újra és újra úton lévő nép.
Ábrahám elindul. Izráel kivonul Egyiptomból. A pusztában vándorolnak. Mennek az ígéret felé.
Az Újszövetség gyülekezete is úton van: követi Krisztust, szolgál, hirdeti az evangéliumot, hordozza egymás terhét, építi a közösséget.
Isten népének életében tehát van mozgás. Van feladat. Van küldetés.
Ezért önmagában az, hogy elfáradunk, még nem jelenti azt, hogy valamit rosszul csinálunk.
Jézus is elfáradt az úton. A tanítványok is elfáradtak a szolgálatban. Pál apostol életét pedig végképp nehéz volna nyugodt, kiszámítható életritmusnak nevezni.
Isten szolgálata igénybe veszi az embert. Időt, figyelmet, erőt, készülést kíván.
Csakhogy közben van egy veszély. Észrevétlenül elkezdhetjük azt gondolni, hogy majd akkor lesz nyugalom, amikor mindennel végzünk.
Majd a gyerekhét után. Majd a tábor után. Majd a TEMPING után. Majd a nőszövetségi találkozó után. Majd a választás után. Majd a beiktatás után. Majd advent után. Majd karácsony után…
Csakhogy, aki így keresi a nyugalmat, könnyen rájön: mindig jön valami következő. A naptárnak különös tulajdonsága, hogy az üres helyek előbb-utóbb megtelnek.
Ezért a Zsidókhoz írt levél szava lassan másként kezd hangzani: „A szombati nyugalom tehát még ezután vár Isten népére.”
Talán nem egyszerűen arról beszél, hogy egyszer majd kevesebb dolgunk lesz. Talán egészen másfajta nyugalomról van szó.
Olyan nyugalomról, amelyet nem az üres naptár ad. Olyan nyugalomról, amelyet nem az jelent, hogy végre nincs több feladat. Olyan nyugalomról, amely Istenhez tartozik, és amelybe ő hívja az ő népét.
Ha pedig ezt megértjük, akkor már más lesz a kérdésünk is. Nem az lesz a legfontosabb, hogy mikor pihenhetünk végre, hanem az, hogy mit jelent Isten nyugalmában élni akkor is, amikor tele van a naptárunk, úton vagyunk, szolgálunk, örülünk – és időnként bizony elfáradunk.
Ehhez pedig közelebb kell mennünk ahhoz, amit a Szentírás ezen a helyen Isten nyugalmának nevez.
Amikor azt halljuk, hogy nyugalom, szinte ösztönösen a pihenésre gondolunk.
Arra, hogy végre nem kell korán kelni, nincs program, nincs határidő, nem csörög a telefon, nem kell sehová indulni.
Le lehet ülni, ki lehet aludni magunkat, lehet egy nap, amikor egyszerűen nincs semmi dolgunk.
Mindez jó és szükséges. Az embernek szüksége van testi pihenésre.
Isten úgy teremtett bennünket, hogy nem tudunk folyamatosan dolgozni, teljesíteni, szolgálni. A testünknek és a lelkünknek is szüksége van arra, hogy időnként megálljunk.
A Zsidókhoz írt levél azonban ennél mélyebbre vezet. Amikor azt mondja: „A szombati nyugalom tehát még ezután vár Isten népére”, egy egész bibliai történetet sűrít ebbe az egyetlen mondatba.
A fejezet elején Izráel pusztai vándorlása áll előttünk. Kijöttek Egyiptomból, elindultak az ígéret földje felé. Maguk mögött hagyták a szolgaságot, előttük volt az a hely, amelyet Isten készített számukra.
A Zsidókhoz írt levél ezt nevezi nyugalomnak: megérkezni oda, ahová Isten vezet.
Aztán a gondolat még messzebbre, egészen a teremtésig vezet bennünket. A negyedik vers felidézi: „És megnyugodott Isten a hetedik napon minden alkotó munkája után.”
Isten nyugalma itt biztosan nem azt jelenti, hogy Isten elfáradt.
Nem úgy érkezett el a hetedik naphoz, hogy hat nap után már nem maradt ereje folytatni. A teremtés hetedik napja a befejezettség napja. Isten rátekint arra, amit alkotott, és minden a helyén van. Elkészült. Jó. Teljes.
Ez egészen más fényt vet a nyugalomra.
A bibliai nyugalom egyik legmélyebb jelentése: a helyemen vagyok Istennél.
Talán ezért tapasztaljuk meg azt is, hogy a pihenés és a nyugalom nem mindig ugyanaz.
Lehet valaki egész nap otthon, mégsem nyugodt. Lehet szabadságon, és közben belül folyamatosan zakatolnak a gondolatai. Lehet úgy lefeküdni este, hogy a test már mozdulatlan, a lélek pedig még mindig fut.
Újrajátsszuk a nap eseményeit, gondolkodunk a holnapon, rendezzük magunkban azt, amit mondtunk vagy amit nekünk mondtak.
De ennek a fordítottja is igaz. Lehet úgy hazaérkezni egy hosszú nap vagy egy tábor után, hogy minden porcikánk érzi a fáradtságot, mégis békesség van bennünk. Tudjuk: jó helyen voltam, azt tettem, amire Isten lehetőséget adott, azok között voltam, akik közé ő állított.
A test elfáradt, a szív mégis nyugodt.
Ezért Isten nyugalma nem mérhető azzal, hogy hány szabad óránk van. Sokkal inkább azzal függ össze, hogy rá tudjuk-e bízni magunkat arra az Istenre, aki vezet bennünket.
Izráel pusztai történetének éppen ez volt a nagy kérdése. Isten vezette őket, gondoskodott róluk, előttük járt, ígéretet adott nekik, mégis újra és újra feltámadt bennük a bizalmatlanság.
Mi lesz holnap? Lesz-e ennivaló? Lesz-e víz? Legyőzhetjük-e az előttünk álló népeket? Valóban megtartja-e Isten azt, amit megígért?
A Zsidókhoz írt levél ezért kapcsolja össze a nyugalmat a hittel.
Néhány verssel korábban ezt olvassuk: „Mi, akik hiszünk, bemegyünk abba a nyugalomba.”
Vagyis Isten nyugalma ott kezdődik, ahol az ember rá meri bízni magát Istenre.
Ez a mi szolgálatainkra nézve is fontos. Mert lehet úgy szolgálni, hogy közben mindent mi akarunk kézben tartani.
Vajon sikerül-e? Eljönnek-e elegen? Minden úgy alakul-e, ahogyan terveztük? Jól fog-e működni? Nem felejtettünk-e el valamit? Mit szólnak majd hozzá? Mi lesz a következő feladattal?
Ezek valóságos kérdések, és felelősen készülni kell. De elérkezik az a pont, ahol kimondhatjuk: Uram, amit rám bíztál, azt igyekszem hűségesen megtenni, a többit pedig rád bízom.
Talán ez a szombati nyugalom egyik íze már itt és most.
Nem kell megvárnunk hozzá azt a hetet, amikor semmi nincs beírva a naptárba. Lehet részünk benne egy mozgalmas hét közepén is. Mert a nyugalom végső soron abból fakad, hogy tudom: Isten munkája nem az én vállamon nyugszik. Én az ő munkájában kaptam helyet.
Ez hatalmas különbség.
A gyülekezet az övé. A szolgálat az övé. A gyermek, akinek Igét mondunk, az övé. A fiatal, akivel beszélgetünk, az övé. A jövő, amelyet próbálunk előkészíteni, az övé. Mi pedig kaptunk időt, erőt, lehetőséget és feladatot arra, hogy mindebben részt vegyünk.
Ezért lehet egyszerre fáradtnak és nyugodtnak lenni.
Sőt, talán éppen ez az egyik legszebb tapasztalata a szolgálatnak: amikor egy nap végén azt mondjuk, hogy elfáradtunk, de közben tudjuk, hogy Isten kezében vagyunk, és amit nem tudtunk elvégezni, azt is ott hagyhatjuk nála.
A Zsidókhoz írt levél azonban még ennél is tovább vezet. Mert a 9. vers nem egyszerűen azt mondja, hogy Isten ad nekünk valamennyi nyugalmat már ebben az életben. Azt mondja: „A szombati nyugalom tehát még ezután vár Isten népére.”
Van tehát egy nyugalom, amelyet már megízlelhetünk, és van egy nyugalom, amely még előttünk van.
A kérdés most már az: hogyan kapcsolódik össze a kettő? Hogyan lehet már ma részünk abban, ami teljességében még ezután vár ránk?
Erre a kérdésre Krisztusnál találjuk meg a választ.
Van ebben az igében egy szókapcsolat, amely első hallásra talán távolinak érezteti velünk Isten nyugalmát: „még ezután vár”.
Mintha mindig előttünk lenne. Mintha majd egyszer elérkeznénk hozzá. Most még út, most még szolgálat, most még feladatok, most még fáradtság, aztán egyszer majd megérkezünk.
A Zsidókhoz írt levél azonban ennél gazdagabb üzenetet mond. Az előző versekben ezt olvassuk: „Mi, akik hiszünk, bemegyünk abba a nyugalomba.” Vagyis van valami, ami még előttünk van, és közben már most elkezdődött. Isten nyugalmának teljessége vár ránk, de az ízét már ismerhetjük.
Krisztusban.
Jézus egyszer így hívta magához az embereket: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.”
Figyeljük meg: Jézus nem azt mondja, hogy elveszek tőletek minden feladatot. Nem ígér eseménytelen életet.
A tanítványok, akik elfogadták ezt a meghívást, éppen vele indultak el igazán. Mentek faluról falura, emberek közé, szolgálatba. Később az evangéliumot vitték szerte a világba.
Jézus mégis azt mondja: „én megnyugvást adok nektek.” Mert a nyugalom forrása ő maga.
Ezért a keresztyén ember nyugalma végső soron nem egy időpont a naptárban, hanem kapcsolat Krisztussal. Hozzá lehet megérkezni akkor is, amikor még sok minden előttünk van.
Talán éppen erre van szükségünk egy ilyen mozgalmas időszakban.
Nem arra várunk, hogy egyszer minden feladat elfogyjon, hogy aztán végre Istennel is lehessünk. A szolgálatainkat vele együtt éljük. Vele készülünk, vele indulunk, vele találkozunk az emberekkel, hozzá visszük azt is, ami sikerült, és azt is, ami másképpen alakult, mint terveztük.
Így egészen másképpen lehet elfáradni.
Nem kell minden alkalomnak rajtunk állnia vagy buknia. Nem kell minden eredményt nekünk előállítani. Nem kell minden ember életét nekünk megváltoztatni. A mi dolgunk a hűség. Az eredmény Isten kezében van.
Krisztus keresztje ennek a legmélyebb alapja. Ott hangzik el: „Elvégeztetett.”
Van valami, amit nekünk már nem kell elvégeznünk. Az Istennel való békességünket nem nekünk kell megteremteni. Az üdvösségünket nem szolgálatokkal kell megszereznünk.
Nem attól leszünk Isten számára értékesek, hogy hány alkalmat szerveztünk, hány táborban szolgáltunk, mennyi mindent végeztünk el. Krisztus elvégezte a megváltás művét.
Ezért szolgálhatunk szabadon és örömmel.
A szolgálat így válik válasszá. Isten előbb szeretett bennünket, Krisztus előbb odaadta magát értünk, ő előbb elkészítette számunkra az életet. Mi pedig örömmel megyünk oda, ahová küld.
A szombati nyugalom teljessége valóban „még ezután vár Isten népére.”
Eljön az a megérkezés, amikor már nem lesz újabb határidő, következő feladat, megoldandó kérdés.
A Jelenések könyvében ezt olvassuk azokról, akik az Úrban halnak meg: „megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket.”
Nem hiábavaló tehát az út. Nem vész el az, amit Krisztusért tettünk. A szolgálatnak célja van, és az útnak megérkezése.
Addig pedig megyünk tovább.
Jön a következő alkalom. Jönnek újabb találkozások, újabb feladatok. Megtelnek a naptár lapjai. Lesz, amikor elfáradunk. Lesz, amikor egy este jólesik végre leülni, és lesz, amikor reggel újra indulni kell.
De milyen jó úgy indulni, hogy tudjuk: nem a szolgálat végét várjuk.
Krisztussal szolgálunk, és Krisztus felé tartunk.
Ezért lehet örömmel tenni azt, amit Isten ma ránk bíz. Nem kell sajnálnunk magunkat azért, mert van feladatunk. Hálát adhatunk azért, hogy használ bennünket. Örülhetünk annak, hogy van kinek szolgálni, van kivel együtt szolgálni, és van Királyunk, akinek szolgálhatunk.
Aztán amikor elfáradunk, megpihenhetünk nála.
Másnap pedig újra elindulhatunk vele.
Mert „a szombati nyugalom tehát még ezután vár Isten népére.”
Ámen
ui.: én előre is szoktam pihenni, üdvözlettel: BM
