29/06/2026
REND 2026 - a megvanirva.hu csapatának tudósítása az eseményekről
Abigél – musical
A 2026-os REND egyik legnagyobb különlegessége a Szabó Magda Abigél című regényéből készült musical bemutatója volt, melyet a Veszprémi Petőfi Színház társulata adott elő Somogyi Szilárd rendezésében. Ez a tervezett októberi premiert megelőző előadás kimondottan a REND találkozó számára készült. Bevallom, komoly kétségeim voltak, hogy milyen is lesz ez a musicalfeldolgozás. Olvastam ugyanis a könyvet, és láttam a híres, 1977-ben készült tévésorozatot, melyben színészóriások játékában gyönyörködhettünk. Szerencsi Éva Vitay Georginája, Básti Lajos Torma Gedeonja, Piros Ildikó Zsuzsanna testvére, Ruttkai Éva Horn Micije vagy Garas Dezső Kőnig tanár ura – és még hosszan lehetne folytatni a sort – máig felejthetetlen. Így aztán némi fenntartással foglaltam el a helyemet a nézőtéren.
Az előadás megkezdése előtt Oberfrank Pál főigazgató és helyettese, Kellerné Egresi Zsuzsanna, aki a színház kreatív menedzsere, köszöntötte a közönséget, és mesélt a különleges előadás létrejöttéről. Steinbach József püspök pedig a közönséghez intézett szavaiban szuperlatívuszokban méltatta az előadást, melynek csütörtöki főpróbáját látta. Ezzel persze bennem újabb kétségeket ébresztett. No, nem azért, mert nem bízom az ő értékítéletében, hanem inkább azért, mert az egyházi berkekben illik olykor szépíteni a dolgokat a későbbi sértődések elkerülése miatt.
Aztán felment a függöny. Fenntartásaim fokozatosan elpárologtak, és magával ragadott a darab minden mozzanata. Különösen tetszett a háttérképek vetítése, mely megnyújtotta a színpadot, és szinte olyan érzésem támadt, mintha például együtt menekülnék Ginával, vagy ott állnék én is a hóesésben. Tele volt az előadás lüktetéssel, sok mozgással és énekkel. Lekicsinylően mondhatná valaki, hogy ezek egy musical természetes alkotóelemei, de mindez szombat este nem ballasztanyagként szolgált, hanem sodort bennünket az események során és az érzelmi hullámvasúton.
Hadd legyek röviden nagyon szubjektív: a Ginát megformáló Hirschl Laura arcmimikája különösen megragadott. Tényleg mindig minden rá volt írva az arcára. Az előadásban Kuncz Ferit egy kicsit sem próbálta szimpatikussá tenni Keller Márton, hanem hozta a homogén gonoszt. Varga Gabriella valósággal lubickolt Horn Mici szerepében, Módri Györgyi tornatanárnőjétől pedig még én is vigyázba vágtam magam a székemen. Aki még meglepett emlékezetes játékával, az a Subát alakító Máté P. Gábor volt, aki a mellékszerepből igazi karaktert formált. A többieket most azért nem említem külön, mert ők nagyjából azt hozták, amilyen kép bennem élt a szereplőkről. Egyébként minden tiszteletem a színészeké és a segítőiké, ahogy a 36 fokos melegben kabátban és bakancsban táncoltak, énekeltek. Én pedig legbelül szinte szégyenkeztem, hogy vizesflakonnal a kezemben, lenge ruhában panaszkodni merek a melegre.
Mi az, ami elgondolkodtatott a nagyszerű előadás kapcsán? Például az, hogy mennyi minden múlik azon, hogy értjük-e, tisztában vagyunk-e azzal, mi zajlik valójában körülöttünk. A megértés ugyanazt a valóságot egészen mássá formálhatja, átrendezheti az érzéseinket is. Helyzetének megértése, a tágabb kontextus nélkül ugyanis könnyen árthat magának és szeretteinek is az ember; megértés nélkül még a jó szándék is végzetes lehet.
Aztán az is elgondolkoztatott – látva, hogy milyen nehezen megy egy nyitottsághoz szokott diáklány beilleszkedése egy zárt, szabályozott rendszerbe –, hogy mennyire nehéz a kommunikáció a kétféle világ között. Merthogy amit valaki rendként, kiszámíthatóságként és biztonságként él meg, az a másik számára büntetésként és elviselhetetlennek tűnő, fojtó légkörként jelenik meg. Mi teheti lehetővé a párbeszédet, az átjárást a két világ között? Átjárható-e egyáltalán a két világ, s hogyan válhat a büntetőhelyből oltalom?
De gondolkoztam azon is, hogy mennyire szükségünk van bizalmasokra, és mennyire tud fájni az árulás, a csalódás, ha az a közvetlen környezetből jön. Nem egyszerű megítélni, kiben bízhat az ember, ugyanis manapság is nehéz igazi, hűséges bizalmast találni.
A darab megerősít***e bennem azt is, hogy a látszat mennyire csalóka. A rakás szerencsétlenségnek tűnő Kőnig tanár úrról ugyanis kiderül, mennyire hősies. A sok véletlenről bebizonyosodik, hogy a háttérben valaki nagyon is tudatosan mozgatja a szálakat. És végül, ha nem is értünk mindig mindent, ha kezdetben nevetségesnek is tartjuk, a gyakorlat mégis megmutatja, hogy Abigél tud segíteni. A statikus kőszobor valójában Isten-metafora számomra, aki ma is képes felszárítani a könnyeket, segíteni, és elrendezni az emberileg elrendezhetetlennek látszó helyzeteket – végsőkig elkötelezett, bátor, hűséges, bár sokszor esendő embereken keresztül. Mert ezek az emberek hitből és szeretetből cselekszenek.
Az előadás végén a teltházas közönség vastapssal köszönte meg az élményt. Szeret***el ajánlom mindenkinek, aki most lemaradt róla, hogy feltétlen jöjjön el Veszprémbe megnézni a darabot, mert felejthetetlen élményben lesz része.
(Az előadás 3 képét a Veszprémi Petőfi Színház bocsátotta rendelkezésemre)
Horváth Mihály
