Mezőzombori Református Egyházközség

10/05/2026

2026.05.10.- Vasárnap
Róma 8, 18-25
A Római levél mai szakaszában Pál apostol egy nagyon nehéz és mindenkor aktuális témát feszeget, amikor arról beszél, hogy a mostani szenvedések, amelyek úgy betöltik az életünket és a világ mindennapjait, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amelyet olyan reménykedve várunk.
Pál apostol nem tagadja le azt, hogy jelenleg nehézségekkel küzd az ember, és ez a nehézség lehet akár egyéni probléma: munkahelyi stressz, házassági válság, egészségügyi gondok sorozata, és szintúgy lehet ez kollektív történések megtapasztalása, hiszen hallunk háborúk, járványok, természeti katasztrófák híréről. Az apostol megfogalmazza, hogy az egész teremtett világ együtt szenved és sóhajtozik Isten Fiának visszatérésére.
Elmondja, hogy a világ és az ember is egyfajta átmeneti állapotban van: olyan állapotban, ahol sok a fájdalom, sok a szenvedés, ahol történnek olyan dolgok, amelyekre egyszerűen nem tudunk és nem találunk racionális magyarázatot, és csak ott állunk, és feltesszük magunknak újra és újra a kérdést, hogy mi célból történik mindaz, amivel most szembesülünk. De tudnunk kell, hogy ez nem céltalan, mert Isten jövőt készít, ami felülmúlja a mostani tapasztalatainkat.
Az ember ugyanis egyszerre él két valóságban: a már megkapott reménységben, abban, hogy Jézus Krisztus kereszthalála által miénk az örök élet ígérete, ha ezt elfogadjuk ingyen kegyelemből, és még vágyik a beteljesedésre, hiszen várjuk Jézus Krisztus visszajövetelét. Ebben a feszültségben telik a keresztény ember élete: a reménységben és a beteljesedés váradalmában. De ez a várakozás nem lehet passzív, hanem bizalommal teli kell, hogy legyen. A remény lényege, hogy akkor is kitartunk, amikor még nem látjuk biztosan azt, hogy hogyan és miképpen fognak beteljesedni a dolgok. Nem kell mindent előre tudnunk, mert a szakasz azt üzeni, hogy ami most még nehéz, az nem végleges, Isten még dolgozik ott is.
Hát mi a te életednek az a területe, ahol most még nincs teljesen kész valami, ahol beteljesedésre vársz? Tudod-e azt odatenni Isten elé, és imádságban az Ő szent kezébe letenni a problémáidat? Tudsz-e abban a reményteljes jövő ígéretében élni, amelyben minden egyes problémád feloldódik, és ahol minden gondodra választ találsz?
Hajlamos vagy-e véglegesnek látni a jelenlegi nehézségeidet? Úgy fogod-e fel mostani megpróbáltatásaidat, mint a végső állomást, vagy tudod-e őket az örök élet perspektívájából szemlélni? És mit jelent számodra konkrétan az, hogy várakozni mint Isten gyermeke? Mit jelent a reménység: ég-e benned az a tűz, az a láng, amely visszavárja az Úr Jézus Krisztust, amely sóvárog az igazi otthon, a mennyország felé?

Isten segítsen minket abban, hogy amikor csak a nehézségeinket látjuk, akkor emlékeztessen arra, hogy még nem fejezte be a munkáját bennünk és körülöttünk. Adjon türelmet és reménnyel teli kitartást a várakozáshoz.
H.E.E.

09/05/2026

„A keresztségben vele együtt voltatok eltemetve, és vele együtt fel is támadtatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta őt a halottak közül. Titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és testetek körülmetéletlenségében, ővele együtt életre keltett, megbocsátva nekünk minden vétkünket. Eltörölte a követeléseivel minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, és eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára. Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenít***e őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk.” Kol.2,12-15
Victor Hugo Nyomorultak című regényében, Jean Valjean az éjszakát Digne püspökének otthonában tölti. A püspök jóindulata és nagylelkűsége ellenére Valjean az éjszaka közepén felkel és ellopja tőle ezüst értékeit. A püspök felébred, és rajtakapja Valjean-t. Erre Valjean leüti őt, majd elmenekül.
A következő nap rendőrök hozzák vissza Valjean-t bilincsbe verve a parókiára. „Uram, ez az ember azt állítja, hogy ön adta neki az ezüst tárgyakat” – mondja méltatlankodva az egyik rendőr. „Természetesen én adtam neki” – válaszolja a püspök. „Valjean, miért nem vitted el a gyertyatartókat is? Legalább kétezer frankot érnek.” Majd Madame Gilo-hoz fordulva így szól: „Vigye oda, kérem, a gyertyatartókat Valjean-nak. Az uraknak pedig hozzon egy kis bort. Bizonyára megszomjaztak.”
Amikor a püspök egyedül marad Valjean-nal, a vállára teszi a kezét és mélyen a szemébe néz. Valjean teljesen össze van zavarodva. Érzelmeit visszafojtva, halkan megkérdi: „Miért t***e ezt, Uram?”
A püspök így válaszol: „Jean Valjean, testvérem, te már nem tartozol az ördöghöz. Ezzel az ezüsttel megváltottam a lelkedet. Megváltottalak a félelemből és a gyűlöletből, és most visszaadlak Istennek.” Valjean könnyekkel teli szemekkel, hitetlenkedve áll a pap előtt, és meg sem tud szólalni…

Kedves testvérem! Isten eltörölte a bűneidet. Egyszerűen többé már nem léteznek. „Eltörölte a követeléseivel minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, és eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” (Kolossé 2:14).
Mit tegyünk hát, ha elbukunk? Egyszerűen fogadjuk el a szeretetet és a megbocsátást, amit a mi Mennyei Főpapunk kínál nekünk. Krisztus hatékonyan elbánt a bűnnel. Ha megpróbáljuk magunkra venni a bűnöket, és magunk elbánni velük, az olyan, mintha azt sugallnánk, nekünk ki kell egészítenünk azt, amit Ő tett, hozzá kell tennünk valamit az Ő tökéletes munkájához.
Képzeld el, a püspök Jean Valjean-hoz intézett szavait kicsit átfogalmazva, mintha Jézus mondaná neked. „Te nem tartozol a gonoszhoz. A véremmel váltottalak meg. Megváltottalak a félelemből és a gyűlöletből, és visszaadtalak Istennek.”
Lehet, hogy Jean Valjean-hoz hasonlóan szótlanul állunk az ámulattól. A kegyelem evangéliumának örömüzenete úgy hangozhat, mint ami túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. De higgyük csak el! Ne nézzük le Krisztus keresztáldozatát azáltal, hogy továbbra is hordozzuk a bűneinket és a bűntudatot. Ne vessük el azt, amit tett értünk azzal, hogy nem fogadjuk el örömmel és hálával az általa felkínált bűnbocsánatot.
Kedves Testvérem! Élj abban az örömteli szabadságban, amit csak azok élvezhetnek, akik megragadták a bűnbocsánatot. Ne hallgass a kárhoztató hangokra, amik megpróbálják befészkelni magukat a gondolataidba. Azonnal utasítsd el őket azáltal, hogy hálát adsz Jézusnak azért, amit a kereszten véghezvitt érted, és azért, hogy az Ő áldozata tökéletes és elégséges.
Áldott napot Mindenkinek! (F.Z.)

08/05/2026

"Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek" (Máté 5,6)
Volt egyszer egy ember, aki imádott főzni. Számára az étel szeretetet, gondoskodást és energiát jelentett. Minden nap órákat töltött a konyhában, hogy a legfinomabb falatokat készítse el, majd nagy izgalommal hívta meg a barátait és az ismerőseit az asztalához. Azonban az asztaltársasága tagjai mindig „tele” voltak. Az egyikük épp diétázott. A másikuk útközben már bekapott valamit. A harmadik csak udvariasságból turkált az ételben, miközben a telefonját nyomkodta. Az ember egy idő után elszomorodott. Úgy érezte, a főztje – és vele együtt az ő szíve-lelke – kárba vész. Egy este, amikor a társaság érintetlenül hagyta a gőzölgő vacsorát, az ember fogta a tálakat, és kiment az utcára. A sarki lámpafény alatt talált egy csoport embert, akiknek nem volt otthonuk, és napok óta alig ettek. Amikor eléjük t***e az ételt, azoknak felcsillant a szemük. Nem kritizálták a fűszerezést, nem nézték az órájukat, és nem mondták, hogy „majd később”. Minden falatot hálával és örömmel fogyasztottak el. Az ember ekkor ért***e meg: Nem az ő főztjével volt baj. Egyszerűen olyanoknak kínálta, akik nem voltak éhesek rá.
Nem jó érzés, amikor kínálod az ételt és csak olykor csípnek belőle, nem mondják teljesen, hogy nem éhesek, olykor vesznek a tálról, de nem éhesek. Nagyon sok ember összekeveri a lelki éhséget és a fizikai éhséget, nagyon sok ember azt hiszi, azért mert jól mennek manapság a dolgai, azért a lelke is rendben van. Sokszor tapasztaljuk az ételt készítők és kínálók nyűgjét, hogy mész körbe a kis tálcáddal és nem vagy sikertelen feltétlenül, de csak kevés ember szed jó étvággyal.
A modern világban és a „jóllakott” embereknél ez az érzékelés elromlik. Az ember akkor is eszik (vagy fogyaszt), ha nem éhes, csak azért, hogy elnyomjon egy feszültséget. Ez a pótcselekvés, a tragédia az, amikor a lélek éhségét testi étellel akarjuk csillapítani, vagy fordítva.
Olyan ez, mint amikor a meglátogatott rokon gyermek ebéd előtt kibontja a neki szánt édességet, jól teleeszi magát, majd az ebédkor, mikor az igazi tápanyagokat kapná meg, amire szüksége van, már nem kívánja. Az emberek azért nem kérnek a „kínált ételből”, mert a világ (vagy a vallásos rutin) „nassolnivalóival” már elvették az étvágyukat. Tele vannak édességgel, de nem is tudják, hogy belül éheznek a tápanyagra.
Ez a probléma a gyülekezetekben is megmutatkozik. A tagok elmennek a templomba (testi jelenlét). Végigcsinálják a rituálét (rutin). Kifizetik az adományt (anyagi tett). Eredmény: Azt hiszik, „ettek”, mert megvolt a program. De mivel a szívük nem nyílt meg, nem történt valódi lelki táplálkozás. Olyan ez, mintha egy étteremben csak az étlapot olvasnák el, de a falatot nem nyelnék le.
A legszörnyűbb az, mikor ez az egész belterjessé válik, és mindig minden erről szól, hogy megy a kínálás, de igazán már senki nem érzi úgy, hogy éhes és szépen lassan minden leépül, megszokottá válik. Az emberek csipegetnek, ott-ott vannak alkalmakon, de nem igazán épül semmi. Milyen lépések szükségesek? Be kell látnunk, hogy nem vagyunk jól. Be kell látni, hogy a testi kényelem, a diploma, a ház vagy a gyülekezeti tisztség nem lakatta jól a lelkünket. Ki lehet mondani: „Uram, itt ülök a bőségben, és mégis halálosan üresnek érzem magam.” El kell csendesedni, el kell kezdeni újra úgy olvasni és imádkozni, mint egy gyermek és talán azoknak, akik szolgálnak, el kell menniük, megkeresni azokat, akik éhesek és szomjasak, hogy értelme legyen napról napra ételt készíteni. Nyitni kell, keresni kell, a gyülekezetek nem belterjességre lettek elküldve a világba. Ámen Tóth Tamás

07/05/2026

„Szántsatok magatoknak új szántóföldet, ne vessetek a tövisek közé!” Jer 4,3.
Amikor Jeremiás próféta elmondta ezt a felszólítást Júda népe történelmének egy fontos fordulóponthoz érkezett. Mert bár a hívő Jósiás király vallási reformokat vezetett be, újra előkerült a törvény könyve, és a bálványimádás hivatalosan tiltottnak számított, a reformok inkább külsődlegesek maradtak: a nép többsége nem tért meg szív szerint, csupán a vallásos szokásokat követte, miközben titokban vagy nyíltan továbbra is idegen isteneket tisztelt. A templomi kultusz látszólag virágzott, de Jeremiás világosan látta, hogy ez csak a felszín, a látszat: a nép hamis biztonságba kapaszkodott, mondogatva: „Az Úr temploma ez!” (Jer 7,4), miközben a szívük tele volt erőszakkal, csalással, elnyomással.
Isten szavát meghamisították: a népnek azt mondták, amit hallani akart. Jeremiás üzenete világos: a szívetek olyan, mint a tövises, kemény föld. Ezért ne a szátokkal térjetek meg, hanem szív szerint!
Az Úr nem azt mondja: „egyáltalán ne vessetek”, hanem azt: „ne vessetek addig, amíg nem készítettétek elő a földet.” Vagyis: az istentisztelet, az igehallgatás, az imádság, az igehirdetés – önmagában – nem jelent semmit, ha nincs mögötte belső nyitottság, ha nincs bűnbánat, nincs készség a változásra. Ha az ember szíve parlagon hever, ha évek óta nincs megdolgozva, akkor lehet bármilyen gazdag az Ige, lehet akármilyen tiszta az üzenet, lehet akármilyen tüzes vagy megalapozott egy igehirdetés – elvész, megfojtja a tövis, visszapattan a kemény talajról. Isten ma is vet. Az Ő Igéje szól – világosan, személyesen, gyakran mélyen megrázóan. De az a kérdés, hogy hová esik ez a mag? Milyen talajra hullik?
Jeremiás szava megrázó. A régi föld nem elég többé, mert megkeményedett. Mert tele van tövisekkel – világi aggodalmakkal, el nem hagyott bűnökkel, megszokott gondolkodásmintákkal, sebekkel, amiket nem engedtünk meggyógyítani. Mert elfáradtunk, és csak a „megszokásból való kereszténység” maradt. Mert talán már régóta nem volt őszinte bűnbánat, vagy épp soha nem volt valódi szívátadás. Mert csak újra és újra vetjük a magot – a napi igét, a prédikációt, a dicsőítést –, de semmi nem sarjad ki belőle.
Isten nem azt mondja, hogy menjetek és szántsátok fel a többiek földjét, dolgozzátok meg mások szívét, hanem rólunk szól és nekünk szól. „Ti szántsatok – magatoknak – a magatokét”. Mert amíg mi mindig másokkal vagyunk elfoglalva, addig a saját földünk sokszor parlagon hever. Ha úgy tetszik, az önmagunk felé végzett misszióra hív itt Isten!
Ez az egyik legnagyobb lelki öncsalás, amibe keresztényként bele tudunk esni. Hogy állandóan a másik szívével foglalkozunk, hogy az mit mond, hogy gondolkodik, hogy viselkedik, miközben a saját szívünkkel már nem foglalkozunk igazán, mert úgy gondoljuk, hogy hát az rendben van. Ne azt kérdezd, hogy kinek kéne még változnia a gyülekezetben, a családban, a munkahelyeden. Hanem azt kérdezd: „Uram, mit kell ma nekem megváltoztatnom?” „Melyik az a része a szívemnek, amit régóta nem engedtem felszántani?” „Hol mutatok én csak felszínt – és hol nincs valódi mélység, ahol régóta nincs termés, nincs gyümölcs?”
Nekünk, újszövetségi népnek hatalmas ígéretünk van. Ha hajlandók vagyunk megtört szívvel megállni Isten előtt, ha hajlandók vagyunk gyökerestől kitépni a tüskéinket, töviseinket és helyébe a testté lett Igét, Jézus Krisztust elvetni, befogadni, akkor meggyógyul az életünk, meggyógyulnak a kapcsolataink, meggyógyul a gondolkodásunk, a beszédünk, a szolgálatunk, a „földünk”. Akkor Isten Igéje: Jézus végre termést hoz majd: harminc-, hatvan-, százannyit. Az életed új értelmet nyer. A szolgálatod áldássá válik. A hited nem terhel, hanem másokat is megelevenít. Ne vess hát tovább a tövisek közé! Változtass! Térj vissza az Úrhoz! Engedd, hogy a szíved tövismező helyett búzamező legyen – termő, szent, és az Ő dicsőségére élő. Mert aki az Úré, az nem érheti be kevesebbel. Szeret***el: D. A.

06/05/2026

„Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszra van lehetőségem. Mert gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála legyen Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által! Tehát én magam értelmemmel ugyan Isten törvényének szolgálok, testemmel azonban a bűn törvényének.” Róma: 7,21–25
Gimnazista voltam, amikor erősen hatott rám a humanista szemléletmódnak az a tanítása, hogy az ember alapvetően jó, csak a környezete rontja meg az embert. Volt, hogy én is megpróbáltam bebizonyítani, hogy jó vagyok. Amikor ezt otthoni igyekezettel szerettem volna bemutatni, valahogy minden balul ütött ki. Amikor például megkapáltam a virágos kertet, és vártam az elismerést, édesanyám szomorúan állapította meg, hogy nagyon sok virágot kikapáltam, és több kárt okoztam, mint hasznot.
Azóta már tudom, hogy az ember genetikailag örökölte az első emberpártól a bűnre való hajlamot, azt, hogy előbb-utóbb mindnyájan szembefordulunk Isten akaratával. Az ember tehát a humanista felfogással szemben úgy indul neki az életnek, hogy a bűn velünk született tulajdonságunk. Nem tudunk nem vétkezni. Ezt fogalmazza meg a mai Ige így: „…miközben a jót akarom tenni – csak a rosszra van lehetőségem.” Jézus szavai a Gecsemáné kertben leleplezik ezt az állapotot, amikor Jézus hiába kéri a tanítványokat, hogy virrasszanak és imádkozzanak vele. Ők újra és újra elalszanak. Ezért mondja Jézus: „A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” Pál apostol ezt a gyakorlatban így látja: „…gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével.” Ez a belső küzdelem tehát nem kivétel, hanem „törvény” bennünk. Nem arról van szó, hogy néha hibázunk, hanem arról, hogy van bennünk egy erő, amely szembemegy azzal, amit helyesnek látunk. Pál ezt így fogalmazza meg: „foglyul ejt a bűn… törvényével.” Az apostol nem egyszerűen rossz döntésekről beszél, hanem egyenesen rabságról. De ennél a pontnál eljutunk egy őszinte felkiáltáshoz: „Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg…?” Ez a kiáltás a fordulópont. Mert amíg azt gondoljuk, hogy: majd jobban igyekszünk, majd erősebbek leszünk, majd „bebizonyítjuk”, hogy jók vagyunk, addig „ugyanabban a kertben vagyunk”, amelyben jó szándékkal bár, de végül a virágokat is kiirtottam a gyomokkal együtt.
Pál nem azt mondja: „megoldom” a bűn problémáját, hanem ezt kiáltja: „Hála legyen Istennek… Jézus Krisztus által!” Vagyis: a probléma nem megoldható az ember számára. Ezért szorulunk megváltásra. Egy egyszerű példa: képzelj el egy embert, aki beleesett egy mocsárba. Minél jobban próbál kimászni, annál mélyebbre süllyed, annál jobban elfárad. Kívülről nézve egyértelmű: nem több erő kell, hanem valaki, aki kihúzza az illetőt a mocsárból. Ez történik lelkileg is. Az ember próbál jobb lenni, tisztábban élni, helyesen dönteni, de közben újra és újra visszacsúszik. Jézus Krisztus azonban nem tanácsot ad a mocsárban, hanem kinyújtja a kezét. Nem azt mondja: „próbáld jobban, ügyesebben”, hanem azt mondja: „én megszabadítalak”.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Elsősorban: őszinteség Isten előtt. Nem szabad takargatni a kudarcot, hanem ki kell mondani: „Uram, nem megy.” Másodsorban: ne önmagadra támaszkodj! A kereszténység nem önfejlesztés, hanem kapcsolat. Harmadsorban pedig: Jézus szabadítása azt jelenti, hogy elfogadom a kegyelmet. Mert a szabadítás nem jutalom, hanem ajándék. Fontos, hogy lássuk azt is: Pál nem úgy fejezi be, hogy megszűnt a harc, hanem úgy, hogy már tudja, kihez tartozik. A belső feszültség megmarad, de a kimenetel már nem kérdés. Nem a bűn törvénye az utolsó szó, hanem Jézus Krisztus szabadítása. Áldott napot mindenkinek! Tar László Péter

05/05/2026

Olvasandó: 4 Móz 4
„Mindenkinek megvolt a maga tennivalója és vinnivalója… úgy, ahogyan az Úr megparancsolta.” (4Móz 4,49)
A Bibliaolvasó Kalauz mai igéje első látásra talán nehezen befogadható, hiszen hosszú felsorolást hallunk arról, hogy ki mit vigyen, ki mit tegyen a kijelentés sátra körül, hogyan kell bánni a szent dolgokkal, és kik azok, akik szolgálatba állhatnak. Nevek, számok, részletek, pontos utasítások sorakoznak egymás után, és könnyen azt gondolhatnánk: mi közünk mindehhez?
Pedig ha egy kicsit mélyebbre nézünk, egészen világos üzenet rajzolódik ki előttünk.
Az „ott és akkor” világában Isten népe nem saját elképzelése szerint szolgált. Nem az történt, hogy valaki eldöntötte: én ezt szeretném csinálni, ez közelebb áll hozzám, ez kényelmesebb számomra. Isten kiválasztotta azokat, akik szolgálhattak, és pontosan kijelölte a feladatukat. A léviták nem véletlenül kerültek oda, ahol voltak, hanem elhívásuk volt, és ezen belül is mindenkinek megvolt a maga helye, felelőssége és küldetése.
És ez a szolgálat nem egyszerű munka volt, hanem szent feladat.
Olyan feladat, amelyet nem lehetett félvállról venni, nem lehetett átalakítani, nem lehetett „kicsit másképp” csinálni. Isten jelenlétének közelében álltak, és ezért az engedelmesség nem választás volt, hanem életkérdés. Nem véletlenül hangzik el a kemény figyelmeztetés: aki nem tartja meg az Úr rendeléseit, aki illetéktelenül nyúl a szent dolgokhoz, az meghal.
Ez megrázó mondat, és talán szívesen el is fordulnánk tőle.
Pedig nem ijesztgetésről van szó, hanem arról, hogy Isten szentsége valóság. Isten nem „egy a sok közül”, nem igazodik hozzánk, hanem Ő az, akihez nekünk kell igazodnunk. Az Ő közelében nem lehet akárhogyan élni, akárhogyan szolgálni, akárhogyan dönteni.
És ha innen nézzük, akkor az „itt és most” egészen személyessé válik.
Ma is igaz, hogy aki az Úrnak végez feladatot, az nem véletlenül teszi. Az kiválasztott ember. Elhívott. Olyan valaki, akire Isten rábíz valamit, legyen az akár látható, akár csendes szolgálat. Nem mindenki ugyanazt kapja, de mindenki kap valamit.
És itt jön a kérdés: hogyan állok én ehhez?
Úgy, mint egy feladathoz, amit ha van kedvem, megteszek, ha nincs, félreteszek? Vagy úgy, mint szent küldetéshez, amelyben Isten akaratát keresem és követem?
Egy egyszerű példát hadd mondjak.
Amikor valaki egy fontos üzenetet bíz ránk – mondjuk, hogy vigyünk el egy hírt valakihez –, akkor nem változtatjuk meg útközben, nem hagyjuk ki a felét, nem mondjuk azt, hogy „majd máskor”. Mert tudjuk, hogy felelősségünk van benne. Mennyivel inkább így van ez akkor, amikor maga az élő Isten bíz ránk valamit!
A mai ige arra hív, hogy komolyan vegyük a szolgálatunkat. Nem félelemből, hanem tiszteletből. Nem kényszerből, hanem engedelmességből.
Mert Isten nemcsak elhív, hanem rendet is ad. Nemcsak kiválaszt, hanem utat is mutat. És amikor mi ebben az engedelmességben járunk, akkor kerül a helyére az életünk.
Talán ma reggel ez a kérdés szól hozzánk:
Mi az a feladat, amit Isten rám bízott?
Hogyan végzem azt – fél szívvel, vagy teljes odaadással?
És komolyan veszem-e azt, hogy Isten szent, és az Ő ügye nem játék?
Kívánom, hogy felismerd: nem véletlenül vagy ott, ahol vagy, és nem véletlenül kaptad azt, amit kaptál. Isten hívott el, és Ő bízott meg. Legyen benned alázat, engedelmesség és hűség, hogy valóban úgy végezd a rád bízott szolgálatot, ahogyan az Úr megparancsolta.
Áldott napot kívánok:
K. G.

03/05/2026

2026.05.03.- Vasárnap
2Tim 1,5: „Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan.”
Timóteus, akinek a levél íródik, egy fiatal munkatársa volt Pál apostolnak, egyben mintegy lelki fiaként is tekintett rá. Ezért sokszor nevelő, intő és bátorító hangnemben ír az ifjúhoz, segíti őt a szolgálatában. Ami különleges ebben az igeversben, hogy Pál nem azzal kezdi a levelét, hogy Timóteus képességeit értékeli, azokat dicséri, hanem a hitének a forrásával nyit, vagyis azzal kezdi ezt a beszámolót, amit otthonról hozott ez a fiatal fiú.
Timóteus édesanyja és nagymamája élő, őszinte hitét tapasztalta meg, és ezek az asszonyok ezt adták tovább örökségként ennek az ifjúnak. Nem csupán tanították, hanem meg is élték előtte ezt a hitet, ami nagyban hozzásegít***e Timóteust ahhoz, hogy olyan férfivá érjen, amilyenné vált, és amit a Szentírás is leír róla. Ez már most az édesanyákról és a nagymamákról egy gyönyörű képet tár elénk, hiszen az anyák nemcsak életet adnak a gyermeküknek, hanem lelki örökséget is. És nagyban függ ennek a lelki örökségnek a mivolta attól, hogy hogyan élnek példaként a gyermekük előtt.
Nem biztos, hogy mindig azonnal látják ezek a hívő asszonyok a gyümölcsét az életükben a gyermekeknél, akik előtt megélik a hitüket, de amit vetnek, az megmarad, és eljön az aratás ideje is. Az igazi hatás sokszor évek múlva válik láthatóvá, amikor egy-egy gyermek már felcseperedve megmutatja, hogy valóban továbbviszi azokat az értékeket, amelyeket otthonról kapott.
Ez a képmutatás nélküli hit volt Timóteus esetében: valódi, őszinte, nem megjátszott hit. Ez azt üzeni az anyák és a szülők számára, hogy nem kell tökéletes anyának lenni. Ami fontos, hogy hitelesek legyünk, hogy a cselekedeteink egységben legyenek a szavainkkal, mert a gyerekek nem a tökéletességet jegyzik meg, hanem azt, hogy valóságos volt-e az, ami otthon történt, valóban hit volt-e a minden mögött.
Anyák napján sokszor a gondoskodást és a szeretetet emeljük ki, de van valami, ami még ennél is mélyebbre megy: amit egy anya a gyermek lelkébe ültet el, és ami ott növekedhet tovább. Pál apostol Timóteus hitét látva visszagondol arra, hogy hogyan indulhatott ez a hit: nem a gyülekezetből, nem a szolgálatból, nem a teológiai tanításokból, hanem otthonról, egy nagymamától és egy édesanyától, akik komolyan vették Istent.
Ezért ma, Anyák Napján bátorításként meghallhatjuk az Ige üzenetét: Isten nem a tökéletes édesanyákat keresi, hanem azokat, akik őszintén ragaszkodnak hozzá, és ezt a hitet megélik a gyermekeik előtt is. Adjunk hálát tehát azokért az édesanyákért, nagymamákért, asszonytestvérekért, akik hitet éltek meg gyermekeik előtt, és így részt vettek az igehirdetés szolgálatában. Kérjük Istent, hogy ez a hit éljen tovább a következő nemzedékben is, és tegyen minket olyan példákká, akik meg tudják élni az Istenhez való ragaszkodásukat mások előtt is.
H.E.E.

26/04/2026

26/04/2026

2026.04.26.- Vasárnap
Róm 5,6-8: „Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus az istentelenekért. Még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.”
A Pál levele a rómaiakhoz világossá teszi azt, hogy Jézus Krisztus halála a kulcs az üdvösségünkhöz, a megváltásunkhoz, és olyan megdöbbentően, ám mégis kegyelmesen fogalmaz, amikor azt mondja, hogy Krisztus értünk halt meg akkor, amikor mi még nem voltunk jók, amikor még erőtlenek voltunk.
Nem akkor történt ez a kereszthalál, ez a megváltás, amikor mi azt megérdemeltük, nem akkor, amikor már próbáltunk jobbak lenni, hanem akkor, amikor még bűnösök voltunk, amikor távol éltünk Istentől, amikor hűtlenekké váltunk, és minden újból felszólítás ellenére is tévelyegtünk.
Ez egy olyan gondolkodás, egy olyan logika, ami teljesen szembemegy az emberi racionalitással, hiszen az emberi számítás szerint úgy gondolkodunk, hogy előbb rendbe kell tenni az életünket, előbb meg kell változnunk, előbb meg kell jobbítanunk a cselekedeteinket, és csak azután mehetünk és kereshetjük a Mindenható, Megváltó Istent, a Felséges Urat. Hiszen hogy állhat valaki ilyen bűnösen, ilyen eltévelyedetten az Isten színe elé? Előbb jobbá kell válnia.
Azonban az evangélium ezzel szemben nem ezt mondja. Ezzel szemben nagyon markánsan és határozottan kiáll amellett, hogy Isten előbb szeretett minket, Isten előbb cselekedett értünk, mint azt fel tudnák fogni, és ebből születik a változás: abból, hogy Isten már előbb szeretett.
Ez azt üzeni számunkra, hogy Isten szeretete nem egy jutalom, Isten szeretete nem egy jegy vagy jutalom, amit ki kell valahogyan érdemelni, amelyet meg lehet valahogyan kapni, hanem az Ő szeretete a kiindulópont, nem a következménye a mi cselekedeteinknek vagy jót***einknek, hanem annak a kiindulópontja, annak az oka, hogy Ő ennyire szeret minket.
Vagyis Isten szeretete megelőzi a mi változásunkat, és beindítja a mi életünkben a megszentelődés útját, mert nem azért szeret minket Isten, mert megváltozunk, hanem azért változunk meg, mert Isten szeret minket. Nem önmagunktól, hanem annak a hatalmas kegyelemnek a csodája által, amely Jézus Krisztusban adatott számunkra, a Szentlélek erejével.
Nem kell magunkat alkalmassá tenni Isten előtt: úgy jöhetünk hozzá, ahogy vagyunk, akár bűnösen, akár elhagyatottan, akár kitaszítottan, mert a változás nem feltétele az Istennel való találkozásunknak, hanem következménye. Ma is és neked is!
H.E.E.

24/04/2026

Olvasmány: Róma 3,27-31
„Érvénytelenné tesszük tehát a törvényt a hit által? Semmiképpen! Sőt inkább érvényt szerzünk a törvénynek.” R.3,31

Amikor ezt olvassuk, elsőre talán furcsának tűnik, hiszen annyit hallunk arról, hogy hit által van üdvösség, nem cselekedetekből. Akkor most mi van a törvénnyel?
Emlékszem, amikor körülbelül 20 éves voltam, egy frissen megtért ismerősöm arról kezdett beszélni, hogy: „Nekünk, újszövetségi hívőknek már semmit sem számít a tízparancsolat.”
Őszintén szólva, nem tudtam akkor teológiailag megcáfolni. De valami belül azonnal jelezte: ez nem lehet igaz. Éreztem, hogy Jézus nem azért jött, hogy semmibe vegyük Isten törvényét.
Jézus így fogalmazott:„Nem azért jöttem, hogy eltöröljem a törvényt, hanem hogy betöltsem.”
Tehát nem eltörlés történt, hanem beteljesítés.
Mi is a törvény? A törvény nem egy önkényes szabályrendszer. A törvény: megmutatja, mi a jó és mi a rossz, tükröt tart elénk, leleplezi a bűnt. De van egy problémánk: nem tudjuk tökéletesen megtartani. És ezért válik lényegessé a hit szerepe.
A félreértés, hogy sokan így gondolkodnak: „Ha hit által van megigazulás, akkor a törvény már nem számít.” Ez azonban veszélyes. Ezzel gyakorlatilag azt mondjuk, hogy „Most már azt teszek, amit akarok, a törvény már semmit nem számít. Csak, hogy ez már nem a bűnből való szabadulás evangéliuma, hanem a kegyelem eltorzítása. Ezért figyelmeztet az Ige: Isten kegyelmét hiábavalóvá ne tegyétek magatokban.
Mit jelent valójában a hit? A Jézusba vetett hit nem csak azt jelenti, hogy: „Hiszek benne”. A Biblia szerint az ördögök is hisznek Istenben, mégis rettegnek Tőle. (Jakab 2,19)
A hit lényege hogy: elfogadom, hogy Jézus tökéletesen betöltötte azt, amit én nem tudtam. Jézus: megtartotta a törvényt, engedelmes volt és végül önmagát adta áldozatul.
Mert az ószövetségi törvények nem csak parancsolatokból állnak. Van egy másik része is:
az áldozati rendszer. Ez azt mutatta meg, hogy a bűnnek következménye van, a bűnt nem lehet csak „elengedni”. Kell a helyettes áldozat a bűn rendezéséhez. És Jézus ezt töltötte be tökéletesen. Ő lett az áldozat egyszer és mindenkorra.
Így „érvényesíti” a hit a törvényt. Így kell értelmeznünk Pál mondatát: „A hit nem érvényteleníti a törvényt, hanem érvényt szerez neki.”
Hogyan? Megmutatja, hogy a törvény igaz, mert a bűnt büntetés nélkül nem hagyja. Ezért kellett, hogy Jézus meghaljon. A bűn komolyságát mutatja, hogy nincs más megoldás: Valakinek, aki bűntelen meg kell halni a bűnös helyett. Így a hit érvényt szerez a törvénynek, Jézus által. Ő betölti a törvényt, amire mi képtelenek vagyunk.
Mit jelent ez a mi életünkben? Azt, hogy nem a törvény tart meg engem, hanem Krisztus. Nem azért törekszem a jóra, hogy üdvözüljek, hanem azért, mert már megkaptam a kegyelmet. De: Krisztus formál úgy, hogy egyre inkább a törvény szerint éljek.
Két véglet van: Egyrészt a törvényeskedés: „tartsd be, különben nem vagy elég jó”. Másrészt a Törvénytelenség: „már semmi sem számít” Az evangélium azonban valami más. Az evangélium: kegyelem és igazság együtt.
Testvérem! Mit jelent számodra a törvény? Teher? Szabály? Vagy Isten akaratának tükröződése? És még fontosabb: Miben bízol? Magadban? A teljesítményedben? Vagy abban, aki betöltötte helyetted? Egy egyszerű példa: A törvény olyan, mint egy tükör. Megmutatja, hogy koszos az arcod, de nem tud megtisztítani. Ha valaki összetöri a tükröt: attól még nem lesz tiszta. Jézus az „orvos”: Ő tisztít meg. A hit tehát nem azt jelenti, hogy: „nincs több tükör”, hanem azt, hogy: „végre van, aki megtisztít”. A hit tehát nem eltörli Isten törvényét, hanem Jézuson keresztül végre a helyére teszi. Áldott napot mindenkinek! Tar László Péter