29/08/2026
MOHÁCS 500
Emlékezzünk....
https://www.facebook.com/photo/?fbid=1697265435733409&set=a.226615526131748
MOHÁCS 500
Emlékezzünk....
(Részlet Bán Mór Utószor kibomló büszke csatalobogó című elbeszélésből, és Hunyadi - A hajnalcsillag fénye című regényből)
A reggeli órákra minden elrendeződik és elcsendesedik. A magyar hadsereg ott áll, készen áll, moccanatlanul az izzasztó napsütésben.
Huszonhétezer férfi a síkságon, szemben a szelíd hajlatú dombnak, és meredten bámulja, mikor bukkan elő a domb mögül Szulejmán sok százezres hadinépe.
Megcsendesedik az indulat, most először nem egymással perel, foglalkozik a hadinép, most először csak az előtte álló harcra összpontosít. Ott állnak felsorakozva.
Várnak.
Huszonhétezer férfi, csillogó vértjeiken, sisakjaikon táncot lejt a nap aranyat verejtékező fénye. Messziről roppant vasszörnyetegnek tűnik a sereg, masszív négyzetekbe tömörödött százlábúnak, mely lándzsaerdőt meredeztet a sodródó fellegeknek. Néhol a könnyűlovasok vérszín dolmányai vereslenek a mező zöldjén, amott a német és cseh zsoldosok alabárdjainak erdeje hajlong. Kerek és tárcsa formájú pajzsok sorain ragyog a fény. A domb alján, a sisakos főrengeteg felett hadilobogókat simogat a reggeli szél.
Huszonhétezer izzadó, s mind jobban szomjazó férfi várja a csatát.
Aztán a dombok túloldaláról török dudák harsannak, dobok vérforraló dübörgése és rengő léptek robaja kél. Ahogy a mező földje megremeg, a magyar katonák csontja is belerezdül a mindenen átható morajlásba. Jézus Krisztus nevére, mennyien lehetnek ezek? Igaz a kémek jelentése, igaz a kétszázezer?
Létezhet ez?
A hangok alapján létezhet bizony.
Ott jön erre a domb mögül az iszlám világbirodalom majd minden fegyverforgatója, épp most sorakoznak fel, hosszú, tömött sorokban, görgetik az öblös tarackokat és a nagy ágyúkat szembe velük, készülnek lassan, nyugodtan, nyergelnek a szpáhik, kovás puskáikat töltik a janicsárok.
Emitt még senki sem mozdulhat: Tomori szigorú parancsba adta, hogy várjanak türelemmel.
Hát várnak.
Hátul, a felsorakozott sereg mögött, a színes vásznú szekértáborban Gondos Illés mester, a királyi konyha vezetője éppen azon töri a fejét, mit tálaljon a király asztalára, ha az visszatér – mert visszatér rögvest, minek ácsorogna estig a mezőn –, amikor erősödő lódobogásra figyel fel.
Kisiet a sátor elé, és épp az orra előtt suhan el egy teljes vértezetbe bújt lovag, mögötte denevérszárnyként röpköd veres köpenye.
Az étekmester keresztet vet, belesápad a látványba. Borzongva visszasiet, és rendelkezik, hogy kopasszák meg az előkészített kappanyokat, s üssék csapra az utolsó hordó nemes bort.
Már-már betömörül a király körüli fal is, mindenki megtalálja a helyét, morgolódva, zúgva, de elfogadja posztját, amikor hátulról megnyílnak a zárdandár ezer lovasainak sorai, hogy általengedjenek egy magányos, kibomlott hajú vitézt. A későn jövő a szekértábor felől vágtat szélsebesen.
Drághffy János országbíró, az ország zászlaját tartja fehér kesztyűs kezében, öregesen hátrafordul nyergében, látni, ki késett, s ki robog mostan előre, a királyi sorba. Összesúgnak néhányan a nagyurak közt is, morogva nevezik meg az érkezőt.
Ott léptet immár a Schlick cseh zsoldosai előtt.
Szálfatermetű öregember, kimagasodik az ezüstpáncélt, díszes sisakforgót viselő nagyurak közül. Odaléptet deres ménjén az országnagyok csapatába, s Korláthkői uram és Kórógyi Péter közt befarol a sorba. A király amott előrehajol, s kérdi a mellette állókat, ki volna ez? Amikor a fülébe súgják a választ, csak bizonytalanul int az érkező felé, és azt mondja halkan, maga elé:
– Hát még él ez? Azt hittem, meghalt rég!
Az aggastyán észreveszi, hogy fensége üdvözölte, de csak merev mozdulattal viszonozza a köszöntést, aztán előreszegi tekintetét.
Szép ember.
Matuzsálem, a legidősebb harcos tán az egész mezőn. Vállait bizonnyal nyomják a páncél lemezei, de ő mégis egyenes derékkal tartja magát nyergében. Valaha vállas férfiú lehetett, s csaknem hetven téllel és hetven nyárral a háta mögött büszkén veti körbe tekintetét. Arca szikár, napcserzette bőrére mély ráncokat vésett a kor. Szűkre nyíló, égszínkék szemével most a dombot fürkészi, akár a többiek, de az ő arcán nyoma sincsen feszültségnek. Talán csak valami szomorkás derű csillan e kék szemekben.
Amint oldalra néz, a mellette izzadó Korláthkői Péterre, aki a király ud-varnagya, biccent kötelességből.
– Hol van Tomori? – kérdi. Hangja zengő-mély, érdes férfihang.
– Valahun elöl – feleli az udvarnagy. – Hát elgyütt kegyelmed is?
Az öreg a dombot fürkészi, aztán dörmögi:
– Azt hittem, elkések innen. – Felpillant a magas égbe. – De lám, itt vagyok. Itt a helyem.
Ennyiben maradnak.
Várnak.
Reggeli hat óra óta várnak, és csak hallgatják a dombokon túl masírozó török robaját. Elképzelésük sincs, mi készül amott. Egyre többen lépnek ki, hugyoznak a fűbe, páran messzebb oldalognak, a mocsár felé, könnyíteni magukon. Van, ki többedszerre fordul.
– Bekerítenek minket – int az öreg nyugodtan a domb felé. – Felvonulnak a völgyekben, estére bezárul köröttünk a csapda.
– Ostobaság! - borzad bele a gondolatba Korláthkői. – Hallgasson, ha csak károgni tud!
Az öreg vállat von.
Jókedve van, mert ahogy mondta, jó napnak tűnik ez meghalni.
Délután háromra jár, és a had még mindig mozdulatlanul áll a síkon. Kilenc órája várakoznak, öt órája hallgatják a török léptek robaját.
Ebben a pillanatban végre hullámzó lándzsahegyek is felbukkannak a dombokon túl. Úgy látszik, igaza van az öregnek: a török a magyar sereg mögé kanyarodott.
– Készen állsz? – szűri a fogai közt a szép öregember, és Korláthkőire kacsint. – Sebesen dobog már a szíved?
– Mi lesz, ha a hátunk megett a szekértáborra rontanak? – kérdi az udvarnok.
– Éppen ezt teszik! – A vén Deér-Sólyom István ráhunyorog, mintha csak tréfálkozna kicsit, aztán komótosan elővonja hosszú, egyenes kardját. – Régen forgattam már. Máma utoljára fürdetem vérben. Megérdemli.
Korláthkői idegesen legyint. Szeme sarkából látja, hogy néhányan a királyhoz léptetnek. Tán vissza akarnak térni megpihenni a táborba? Miközben körülöttük megelevenednek a völgyek?
Türelmetlen moraj hullámzik végig a tömegen, hosszú órák óta először zajonganak a lovasok, de nem zajonghatnak sokáig. Mert végre mindannyian megpillantják az ellenséges sereg roppant tömegét a domb tetején.
– Jönnek!
– Jönnek!
– Jönnek!
– Itt vannak!
Felbődülnek a tisztek, a hadnagyok idegesen kapkodnak szablyáik után, a lankadó figyelmű gyalogosok marokra fogják a lándzsák nyelét, máris meg-iramlik a vér az elgémberedett tagokban.
-Jönnek!
-Jönnek!
- Itt vannak!
Már ereszkednek le a dombról. Jézus, ezek nem azok a fegyelmezetlen, mocskos aszab és akindzsi hordák, aminek hinni akarták őket! Ez a ruméliai hadtest maga!
Mikor a sok ezer lovas felér a nyárádi dombok tetejére, felülről pillanthatnak a magyar seregre, az elnyúló mocsarakra és a Duna szeszélyesen kanyargó szalagjára. A síkon tengernyi harcos sorakozik, a föld színét elborítva, zord, fekete csatarendben. A törökök megpihennek, várják a második hadtestjüket, fehér turbános szilahdárok nyargalnak a legfrissebb parancsokkal.
Ezen az oldalon hátraszáguld Tomori futára is, hozza a sürgetést:
– Készülni! Készülni!
A király körül morgolódnak a nagyurak.
Őfensége, Lajos tanácstalanul tátog, pedig valamit válaszolnia kellene Tomori futárjának.
– Támadjunk, fenség? – kérdi az országbíró halkan, de a király néma marad.
– Várunk – biccent Drághffy a futárnak, aki máris nyargal vissza Tomorihoz.
A vén Deér-Sólyom is érdeklődve nyújtogatja a nyakát. Pokoli ez a meleg...
A szép öregember lehunyja szemét. Szemhéján át sárga és veres szárnyak csapdosnak. A messzeségből hallja a Duna morajlását, egybemosódva a török lábak dübörgésével.
Furcsa szédülés vesz erőt rajta.
A szigetre gondol, ahol évek óta meghúzza magát, és a kunyhóra, melynek mélyén a bőrtokba gyömködve hagyta a tömérdek pergament. Kár, hogy be nem lesznek fejezve – gondolja a szép öregember, és hagyja, hogy a nap kisimítsa ráncait.
Be kellett volna fejezni. El kellett volna mondani valakinek. Mindegy, kinek...
Lassan kinyitja a szemét.
Meleg van.
Szédül.
Felpillant a távoli dombra.
Szulejmán most érkezik oda, és büszke sasként tekint szét a síkon. Körülötte tíz- és tízezer janicsár sisakján csillan a fény. És jönnek, egyre jönnek még. Oldalt akindzsik dübörögnek egymás után, leplezetlen szándékkal, hogy bekerítsék a magyar sereget. Nemsokára a védtelenül hagyott táborra rontanak, leölnek ott mindenkit.
A szép öregember oldalra néz most.
Amott Tomori futárja idegesen magyaráz valamit a királynak. A király sápadt, mintha máris halott volna, aztán remegő kézzel felveszi sisakját.
Mindenki látja.
Mégis ütközünk?
Megperdülnek a dobok, elöl megfújják a kürtöket.
Ütközünk!
Ütközünk!
Dobbannak a szívek, nagyot, súlyosat.
Most?
Hát elkezdődik, valóban?
A szép öregember elmosolyodik, felnéz a hájas, vöröslő napra. Ma bizony sok minden véget ér, amikor ez a nap lealkonyul, egy egész világ merül el a múlt tengerében.
Aztán a vén Kinizsi villan az eszébe egy pillanatra, aki félig bénultan, nyögve kapaszkodott annak idején a nyeregbe, hogy a töröknek rontson. Most pontosan tudja, mit érzett akkor Kinizsi.
– Induljunk! – suttogja maga elé. – Isten legyen velünk, fiúk!
És a következő pillanatban eget rengető robajjal megindul előre a magyar had.
A fekete lovasok előredübörögnek, a szálfa-vénemberek felágaskodnak a nyeregben, és most megint ifjak, megint szárnyalnak. Kezükben csatapallos, fejsze, buzogány. Száguldanak, mint akkor, rég, száguldanak, s egyszeriben boldog ujjongás a lelkük.
Vágta közben összevillan a tekintetük a sisakok szemrésein át. A lélek rabsága után végre szabadok mind. Ezer emlék suhan velük, rég elfeledett csaták, egymásnak feszülések, árulások, boldog, dévaj mulatságok emléke.
Vágtatnak, paripáik falják a távolságot, s viharos sebességgel kibontakozik előttük az ellenséges hadrend, mind a hullámzó janicsárnégyszögek, fehér süvegjeikkel, a szpáhi ezredek zömök hústömbjei, a topcsik ágyúinak fekete szájú vascsövei, s a szárnyakon az akindzsik tarka, rivalló sokasága.
Mindjárt…
Eljött az idő. Fattyú vágta közben felszabadult lélekkel kibontja a csatalobogót, mi harminchat esztendeje nem látott napfényt, és nem is lát soha többé mostan már. Ez az utolsó alkalom az életben, hogy megfeszül az a sok csatát látott, vérszín, vén vászon.
Mohács mezején – utószor, még egyszer – diadalmasan kibomlik a Hunyadiak zászlaja. A gyűrűt tartó holló ott csattog a vitézek feje felett, fekete szárnya repdes, arany gyűrűje ragyog a nyári napsütésben. Megmutatja magát a letűnt kor jelképe, suhan, szárnyal a pusztulásba, s van valami ebben az önfeledt száguldásban valami mámorító, valami fájdalmasan gyönyörű.
Süvít a szél, és a fekete sereg utolsó vitézeinek roham-robaja belevész a morajló messzeségbe.
Illusztráció: Szendrei Tibor festménye
