15/08/2026
Emlékezés Szigeti Istvàn atyàra és a
Szent József. Szeretett Otthonra.🙏😥
"""Az alázatos embert nem lehet megalázni
Egy igaz ember portréja
Kibontott ajtók, ablakok, törmelék közül lépett elő poros munkaruhában. Kőművesnek néztem. Kedves természetességgel kérdezte: „Te vagy az új szolgatárs?” Két oldalról megcsókolt, és nyomban azt kérdezte, hogy az ajtót hová is kellene beépíteni. Így találkoztam első szolgálati helyem, Gerendás katolikus plébánosával, Szigeti Istvánnal.
Álomban kapta az Úrtól a jelzést a tágas, valamikor uradalmi épületként működő plébánia szeretetotthonná építéséről. Esély sem volt arra, hogy engedélyt kapjon a viharsarki plébánia egy ekkora beruházásra. A tanácselnök megvallotta nekünk egy alkalommal, amikor hármasban beszélgettünk, hogy „fentről” azt javasolták, bontassa le az elkészült épületrészeket...
Trabantom sokszor kanyarodott a plébánia udvarára. A plébános úr általában vagy imádkozott, vagy dolgozott. Néha a tetőn járt – mint más a járdán –, és javította a csatornát, igazította a cserepeket. Maga által eszkábált szerkezettel körbefűrészelte a templomot, így szigetelte saját kezűleg. Máskor kosárban lógva fest***e a tornyot, miközben hívei a templom tövében kétségbeesve imádkoztak.
Tizenhárom gyermekes, hívő családból származott. Kicsi, egyszerű szobájában megbeszéltünk mindent. Utólag látom csak igazán, mekkora ajándék az ilyen testvér és barát. Szerettük az Urat és a gyülekezeteket. Ökumenikus megbékélési istentiszteletet tartottunk templomában. A szomszédos csorvási közösségeket is bevonva öt felekezet (katolikus, református, román ortodox, baptista, evangélikus) és hét gyülekezet képviselőiként kértünk bocsánatot Istentől és egymástól a történelem során elkövetett bűnökért. Mindezt a hatékonyabb misszió jegyében tettük. Máskor az üres csorvási parókián ima- és böjtnapot tartottunk gyülekezeteinkért és a községekért.
Szombat délutánonként a konfirmandusokkal átmentem a plébániakertbe focizni a katolikus hittanosokkal. István esketés után kilépve a templomból megjelent közöttünk. Gondoltam, hogy még várni kell rá, amíg bemegy a plébániára átöltözni. De ő a szilvafa alatt kigombolta a reverendát, let***e a fa tövébe, és beállt a játékba. Időnként közös gyermekdélutánt tartottunk vetítéssel, igével, játékkal, énekléssel. Gerendáson éveken át havonta volt közös bibliaóránk. Nem tudtunk várni a januári ökumenikus ima¬hétre. Közös énekesfüzetet is szerkesztettünk. A rendszerváltás előtt – megbeszélve a párt által irányított iskola igazgatójával – évtizedek után bevezettük az iskolai hittant. Szombat este látogattuk meg otthonában az iskola vezetőjét. Szolgálatunknak, munkánknak súlyt adott a lelki egység, a közös fellépés.
Egy alkalommal nem találtam helyettest a vasárnapi istentiszteletre. Eszembe jutott szolgatársam. Így érveltem: „Évek óta együtt dolgozunk a faluért, imádkozunk, bibliaórákat tartunk, kérlek, két mise között vállald el az evangélikus istentisztelet megtartását.” „Ahhoz nekem át kell térnem” – válaszolta. „Igen – mondtam –, körülbelül kétszáz métert.” Azt t***e, amit máskor is: énekelt a gyülekezettel, imádkozott, igét hirdetett. Más alkalommal kántorunkat helyettesít***e esküvőn.
Épült a szeretetotthon. Állami és egyházi segítség nélkül. Sokszor a plébános egyedül végezte a munkát. Néha érkeztek például Belgiumból katolikusok, akik szabadságukat, pénzüket a magyarországi
plébániának ajánlották fel. A békéscsabai evangélikus ifjúság is többször eljött segíteni Bakay Péter vezetésével. Az egyik, börtönt is megjárt ifjú zaklatottan számolt be arról, hogy a betongerenda ráesett
a plébános lábára, és ő nem szitkozódott, mérges sem volt.
Jelentős összegű számlát kellett kifizetni, és nem volt rá fedezet. Gondnokával, Varga Józsi bácsival imádkoztak. Másnap a postás meghozta azt az összeget, amelyre szükség volt. Egy dunántúli pap, hallva az építkezés hírét, eladta az autóját, és annak az árát küldte el. Így épült hitből, adományokból a kommunista időben az otthon. „A gyülekezetnek el kell tartania az időseit” – mondta egyszer Szigeti István.
Kávéztunk a konyhában, esett ránk az eső. Merthogy a brigád a plébános távollétében előkészítés nélkül lebontotta a tetőt. A plébános kritikusan, de nyugodtan beszélt a helyzetről. Megosztotta velem azt is, hogy kántorának és néhány atyafinak nem tetszik ez az építkezés. Többek között az sem, hogy a szeretetotthonban kápolna is van, mert szerintük „misézni csak templomban lehet”. A kántor elvette a templomkulcsot, és „ellenájtatosságot” tartott a templomban, miközben a plébános a kápolnában misézett. Erre én felháborodva mondtam, hogy ezt nem engedheti, hiszen ő a pap, és ezzel őt is megalázzák. Mire ő csendesen annyit mondott kávézás közben az esőáztatta konyhában: „Az alázatos embert nem lehet megalázni.”
Első telünk a gyülekezetben nehézségeket is hozott. A második babát vártuk, és a mínusz húszfokos hidegben elromlott a kutunk, nem volt vizünk, és kályháink is inkább füstöltek, mint melegít***ek. Vasárnap délután nagy hóban mentem a presbiterekhez, hogy segítsenek autóval elmenni szerelőért, de senkinek nem volt alkalmas az időpont. Ő jutott eszembe, aki mindig imádkozott és dolgozott. Most is ezt t***e. Elmentünk megrendelni a kútfúrást, és eljött kitisztítani a kályháinkat.
Terhesgondozásra kellett vinnem feleségemet, de a Trabant nem akart „húzni”. Annyi ereje volt, hogy átpöfögött a plébánia udvarába. A kápolnában találtam rá barátomra, aki éppen gyászmisét kezdett volna. Beöltözve ült a gyülekezettel a templomban. Int***em, hogy maradjon, várok. Mégis kijött, azonnal odament az autóhoz, és rövid vizsgálat után megállapította a hibát: a gyertyakupak cseréjére van szükség. Kiszaladt a műhelyébe, és hozott. Közben a fehér miseruha besározódott. Sietett vissza, bepiszkolódott szent öltözetben kezdeni a misét.
Fizetést nem vett fel a gyülekezettől. Tulajdona egy ágy volt és egy elektromos orgona, amelyet a belgák hoztak neki.
Elkészült a szeretetotthon. Gondja volt arra is, hogy legyen lift az emeletre. A kápolnát el lehet érni járókerettel is. Hatvanszemélyes, padlófűtéses, komoly épület lett. A plébános nem rendezett szentelést, ünnepséget, táblát sem készíttetett. Több alkalommal társasjátékot játszott a lakókkal. Nagy nevetések zengették az épületet. Életük utolsó szakaszát az évtizedek alatt a helyiek közül is sokan ott töltötték, ahol nem csupán enni kaptak.
A szegedi klinikán látogattam meg barátomat. Úgy feküdt az ágyon, mint a Krisztus. Csendesen, alázatosan szenvedve. Finisben volt, tudta ő is. Nagy fájdalmai ellenére nem fogadott el fájdalomcsillapítót. Felajánlotta szenvedéseit gyülekezetéért és a faluért. Ekkor is, ott is mindent megbeszéltünk az Úrral és egymással. Néhány nap múlva elment. Ötvenhét éves volt.
Hiányzik. Sokszor mentem volna hozzá az elmúlt évtizedekben, ahogyan korábban is. Igaz ember volt. Szentlélekkel telve sok és jó gyümölcsöt termett élete.
Szeverényi János
Evangélikus Élet magazin, 2018. augusztus 26.
