04/09/2026
Vigyünk lobogót a temetésen – kísérjük együtt elhunyt testvéreinket!
Van egy régi, szép egyházi hagyományunk, amely talán ma már kevésbé magától értetődő: a temetési körmenetben templomi lobogókat viszünk.
De miért?
A lobogó nem egyszerű dísz. A közösség látható jele.
Amikor egy temetésen lobogót viszünk, azt fejezzük ki, hogy az elhunyt nem egyedül indul utolsó földi útjára. Ő közénk tartozott, a mi közösségünk tagja volt – és most mi, akik itt maradtunk, elkísérjük őt.
A lobogó alatt mintha ezt mondanánk:
„Testvérünk, veled vagyunk. Nem felejtünk el. Elkísérünk utolsó utadon.”
A keresztény temetés ugyanakkor nem csupán a gyász és a búcsú alkalma. A lobogó a keresztet is hordozza: Krisztus keresztjére és feltámadására irányítja tekintetünket. Arra emlékeztet bennünket, hogy hitünk szerint a halál nem az utolsó szó.
Ezért szeretnénk, ha a temetési lobogók ismét méltó helyet kapnának temetéseinken.
Ehhez azonban szükség van olyan hívekre, akik vállalják a lobogók vitelének szolgálatát.
Nem nagy dolognak tűnik. Néhány perc, amíg a temetési menetben visszük a lobogót. De valójában ennél sokkal többet jelent.
Egy elhunyt testvérünk mellett állunk.
A családot nem hagyjuk egyedül a gyászában.
Megmutatjuk, hogy az Egyház közösség.
És továbbadunk egy szép hagyományt a következő nemzedéknek.
Ezért kérjük, szívesen vállalnák ezt a szolgálatot. Különösen örülnénk, ha fiatalabb és idősebb férfiak egyaránt bekapcsolódnának ebbe a szolgálatba.
Ne gondoljuk azt, hogy „majd viszi valaki más”.
A közösség akkor élő közösség, ha tagjai nemcsak kapnak tőle, hanem szolgálnak is benne.
Legyen újra természetes, hogy amikor egyik testvérünket utolsó útjára kísérjük, nemcsak nézőként vagyunk jelen, hanem vállalunk egy apró szolgálatot is érte.
Vigyünk lobogót.
Álljunk egymás mellé.
Kísérjük együtt halottainkat Krisztus keresztje alatt, a feltámadás reményében.
„Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.”
(Róm 14,8)
