https://www.facebook.com/129923863527968/

Hűs Forrás - Felüdülés a léleknek, Esztergom (2026)

27/08/2026

† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Krisztus váratlanul jön el az ítéletre. Vigyázzunk, hogy készen találjon minket!
Amikor Jézus a világ végéről beszélt, így szólt tanítványaihoz:
„Virrasszatok, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok! Mert nyilvánvaló, hogy ha a ház gazdája tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, fenn virrasztana, és nem hagyná, hogy betörjenek a házba. Legyetek tehát ti is készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok.
Mit gondoltok? Ki a hű és okos szolga, akit gazdája háza népe fölé rendelt, hogy kellő időben élelmet adjon nekik? Boldog az a szolga, akit hazatérő ura ebben a munkában talál. Bizony, mondom nektek: rábízza egész vagyonát.
Ha azonban az a szolga gonosz, és azt mondja magában: »Késik a gazdám!«, aztán verni kezdi szolgatársait, és együtt eszik-iszik a részegeskedőkkel; s megjön ennek a szolgának ura azon a napon, amikor nem várja, és abban az órában, amikor nem is sejti, – ura kegyetlenül megbünteti, és a képmutatók sorsára juttatja. Ott aztán sírás és fogcsikorgatás lesz.”
Ezek az evangélium igéi.
Éber várakozás
Várakozásról, azon belül is az éber várakozásról beszél Jézus a mai evangéliumban.
Először a házigazdát látjuk magunk előtt, aki éberen várna, ha tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, hiszen a tolvaj hirtelen, kiszámíthatatlan időben érkezik. Aztán Jézus az éberen várakozó szolgáról beszél, akit boldognak mond. Egy másik evangéliumi történetben pedig ezt olvassuk: „Legyetek olyanok, mint a szolgák, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, ajtót nyissanak neki.”
Ez az a fajta édes várakozás, amit Jézus elvár tőlünk. Amikor egy testvéri közösségben vagy egy családban valaki késő este érkezik haza, milyen jó érzés, amikor valaki megvárja, és ébren találja őt. Ugyanezt az éberséget várja el tőlünk Jézus is.
Nem csupán fizikai, hanem sokkal inkább lelki éberséget: hogy ne engedjük magunkat félrevezetni különféle áltanítások által, és ne engedjük, hogy a világ gondolkodása eltávolítson bennünket Jézus tanításától, hanem úgy éljük mindennapjainkat, hogy valóban várni tudjuk az ő visszajövetelét.
És ez semmiképpen sem félelemmel teli várakozás, hanem reménységgel teli. Talán éppen ez a legfontosabb: Jézus nem félelmet akar kelteni bennünk, hanem reményt. Azt a reménységet, hogy amikor eljön, magához vesz bennünket, és beteljesíti bennünk az üdvösséget, amelyre meghívott.
Ehhez azonban szükséges, hogy teljes szívünkkel utána vágyakozzunk, őt keressük már itt, földi életünkben is: az imádságban, az Istennel való kapcsolatunkban, és abban, hogy hozzá akarjunk tartozni.
Az éber szolga türelmesen vár. Nem kezd el felelőtlenül élni csak azért, mert azt gondolja: „Még nincs itt az uram, most még mindent szabad.” Tudja, hogy ura vissza fog térni, ezért addig is hűséges marad ahhoz, amit rábíztak.
Ezt a hűséget és ezt a fegyelmet tanulhatjuk meg mi is ebből az evangéliumból. Várakozni úgy, hogy közben élünk, dolgozunk, szeretünk és tesszük a ránk bízott jót – de közben a szívünk nem felejti el, kit vár.
Mert az igazi keresztény éberség nem rettegés attól, hogy mikor jön el az Úr, hanem annak a reménye, hogy amikor megérkezik, készen talál bennünket.
Várjuk tehát türelmesen és éberen Krisztust – úgy, hogy amikor eljön, ne idegenként érkezzen hozzánk, hanem úgy találjon bennünket, mint akik egész életükben őt várták.
Ámen.

26/08/2026

EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből

Jézus egyszer így korholta a farizeusokat:
Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Olyanok vagytok, mint a fehérre meszelt sírok, amelyek kívülről szépnek látszanak, belül azonban holtak csontjaival és mindenféle undoksággal vannak tele. Így ti is kívülről igaznak látszotok az emberek előtt, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal.
Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Sírboltokat emeltek a prófétáknak, feldíszítitek az igazak síremlékeit, és kijelentitek: „Ha atyáink napjaiban éltünk volna, nem lettünk volna bűnrészesek a próféták vérében.” Ezzel ti magatok tanúsítjátok, hogy a próféták gyilkosainak fiai vagytok. Nos, fejezzétek hát be, amit atyáitok elkezdtek!

Ezek az evangélium igéi.

Jézus szavai a mai evangéliumban keménynek és radikálisnak tűnnek. Azért, mert azok is. Egyértelmű feddésként szánta őket a farizeusoknak, akik sajnos eltolódtak abba az irányba, hogy kizárólag kívülről akarták megmutatni az Istenhez való viszonyukat. Azt akarták, hogy az emberek lássák, hogyan élnek, hogyan tartják meg Isten parancsait, miközben a belső világuk nem mindig tükrözte ezt.
Amikor a saját Isten-kapcsolatunkat nézzük, nekünk is arra kell törekednünk, hogy amit belül, a szívünkben élünk, összhangban legyen azzal, amit az emberek látnak belőlünk. Nem önmagában a külső a fontos, de kétségtelenül tükröznie kell a külső viselkedésünknek is a belső Isten-kapcsolatunkat.
Éppen ezért fontos, hogy a személyes imádságban, a csendben, az elmélkedésben, amikor csak mi vagyunk Istennel, időnként feltegyük magunknak a kérdést: Valóban olyan vagyok, amilyennek az emberek látnak? Ki vagyok én, Istenem, teelőtted? Egységben vannak-e a cselekedeteim a belső meggyőződésemmel?
Ez sokszor fájó kontraszt lehet számunkra. Különböző figyelmetlenségek, elesések, törékenységek és az élet nehézségei kizökkentenek bennünket abból a belső harmóniából, amelyre törekszünk. Mégis újra és újra arra kell nevelnünk magunkat, hogy külső cselekedeteink a belső életünk leképezései legyenek.
Jézus ma erre hív bennünket: hogy a külső és a belső életünk egyre inkább egységben legyen. Ne mutassunk többet annál, amik vagyunk, és ne próbáljunk nagyobbnak látszani annál, ahol lelki életünkben éppen tartunk. Inkább legyünk őszinték Isten előtt, és engedjük, hogy ő belül formáljon bennünket.

23/08/2026

A mai evangéliumban Jézus két kérdést intéz a tanítványokhoz.
Az első kérdés így hangzik: „Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” Az „Emberfia” kifejezést Jézus saját magára használja. Vagyis tulajdonképpen azt kérdezi: mit látnak bennem az emberek? Kinek tartanak engem?
A tanítványok nagyon őszintén válaszolnak: egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának tartják. Vagyis azok, akik találkoztak Jézussal, vagy hallottak róla, felismerik benne, hogy valami rendkívüli történik. Látják, hogy küldetése van, hogy Istenhez közel álló erő működik benne. Nagy prófétákhoz hasonlítják, de még nem jutnak el a felismerésig: ő a Krisztus.
Ennek egyik oka az is lehetett, hogy sokan olyan Messiást vártak, aki látható, földi módon szabadítja meg Izraelt: aki véget vet az elnyomásnak, helyreállítja a nép szabadságát és országát. Jézus azonban egészen más módon valósítja meg messiási küldetését. Nem a római uralmat akarja megdönteni, hanem az ember legmélyebb fogságából, a bűnből és a halálból akar megszabadítani bennünket.
És ezután Jézus felteszi a második kérdést: „És ti, kinek mondotok engem?”
Érezzük, hogy ez már egészen más kérdés. Nem azt kérdezi, hogy mit gondol róla a tömeg, hanem odafordul a tanítványaihoz: ti mit gondoltok rólam? Ti kinek tartotok engem?
Simon Péter pedig kimondja: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.”
Péter eljutott a felismerésre. De Jézus rögtön hozzáteszi: „Nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám.”
Péter tehát nem egyszerűen valamiféle emberi következtetés eredményeként jutott el ehhez a hitvalláshoz. Kegyelmet kapott ahhoz, hogy felismerje Jézus valódi kilétét.
És ez szépen összecseng Szent János evangéliumának kezdetével is: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” Jézus Krisztus az Atya örök Igéje, az Atya önközlése. Isten nem csupán beszél hozzánk valamiről, hanem Krisztusban önmagát ajándékozza nekünk. Péter pedig ennek a kinyilatkoztatásnak a kegyelméből felismeri benne az élő Isten Fiát.
És éppen ezért olyan megrendítő, amit Jézus ezután mond: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat.”
Péter közel sem volt tökéletes. Egyszerű halászember volt, nem volt teológiai végzettsége. Később megtagadta Jézust, és a szenvedés órájában ő sem tudott mindvégig hűséges maradni. És mégis őt választja ki Jézus.
Nem azért, mert Péter a saját erejéből tökéletes volt, hanem mert Isten kegyelme alkalmassá t***e arra, amire meghívta.
És talán éppen ez az evangélium egyik legfontosabb üzenete számunkra is: ne gondoljuk magunkról, hogy keveset érünk Isten előtt.
Az életünkben történhetnek tragédiák. Követhetünk el nagy hibákat, lehetünk gyengék, megtapasztalhatjuk a kirekesztettséget, azt, hogy egy közösségből vagy akár egy egész világból kívülre kerülünk. De ha igaz szívvel és bűnbánattal Isten felé tudunk fordulni, akkor tőle senki és semmi nem szakíthat el bennünket.
Ha Jézus Pétert, a gyenge és esendő embert alkalmasnak találta arra, hogy Egyházának sziklája legyen, akkor bennünket is képes felhasználni a saját Egyházában.
Mindannyian olyanok vagyunk, mint az élő kövek.
Amikor az ember belép egy régi gótikus katedrálisba, elcsodálkozik: mitől állnak ezek a hatalmas falak, boltívek és tornyok évszázadokon keresztül? Kövekből épülnek. Nem minden kő egyforma. Van közöttük nagyobb és kisebb, szabályos és formátlanabb, gyönyörűen megmunkált és olyan is, amely szinte észrevétlenül bújik meg valahol a fal mélyén.
Mégis mindegyiknek megvan a maga helye.
Így van ez Krisztus Egyházában is. Nem vagyunk egyformák. Nem ugyanazokat a képességeket kaptuk, nem ugyanaz a feladatunk, és nem ugyanazon a helyen állunk. De Isten egyikünket sem fölöslegesen teremt***e. Mindannyiunknak helye van az ő épületében.
Nem pusztán köveknek kell lennünk, hanem Szent Péter szavaival élve: élő köveknek. Olyan embereknek, akikben Krisztus élete jelen van, és akik által Isten szeretete láthatóvá válhat a világban.
És talán ezért is fontos az evangélium végén az a különös parancs, hogy Jézus lelkére kötötte tanítványainak: senkinek ne mondják el, hogy ő a Messiás.
Nem azért, mintha Jézusnak titkolnia kellett volna, ki ő. Hanem azért, mert még nem érkezett el az óra, és az emberek könnyen félreérthették volna messiási küldetését. Ha csak annyit hallanak, hogy ő a Messiás, talán azonnal földi szabadítót, politikai vezetőt és csodatevőt várnak tőle.
Még a kereszten is ezt halljuk vissza: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” Az ember azt várja: ha valóban ő a Messiás, akkor bizonyítsa be erejét. Szabadítsa meg önmagát és bennünket.
Jézus azonban éppen azzal mutatja meg, hogy ő a Messiás, hogy nem száll le a keresztről.
Mert az ő szabadítása nem úgy történik, ahogyan mi sokszor elképzeljük. Ő nem a szenvedés elkerülésével mutatja meg szeretetét, hanem azzal, hogy szeretetből vállalja azt.
Isten mindenható. Megmenthetett volna bennünket szenvedés nélkül is. Krisztus mégis vállalta a keresztet. Nem azért, mert Istennek szüksége lett volna a szenvedésre, hanem azért, hogy megmutassa: az ő szeretete egészen önátadó szeretet.
Amikor valaki fájdalmat, áldozatot vagy szenvedést vállal egy másik emberért, abban különösen mélyen mutatkozik meg a szeretet.
Ilyen szeret***el szeret bennünket Isten.
És ezt a szeretetet nem kényszerként akarja ránk tenni. Nem azért hív magához, mert muszáj hozzá mennünk, hanem mert szeretete vonz bennünket. Ahogyan a virág a méhet: nem parancsra repül oda, hanem azért, mert valami ellenállhatatlanul vonzza.
Talán nekünk is így kell egyre inkább Istenhez közelednünk: nem pusztán kötelességből, nem félelemből, hanem azért, mert felismerjük, milyen nagy szeret***el szeret bennünket.
És ezért a mai evangélium kérdése végül hozzánk is szól: „Ti kinek mondotok engem?”
Nem az a legfontosabb, hogy mások mit mondanak Jézusról. Nem az, hogy a világ mit gondol róla. Hanem az, hogy én mit mondok róla.
És még ennél is több: hogy az életemmel mit mondok róla.
„Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.”
Ha ezt nemcsak az ajkunkkal, hanem az életünkkel is ki tudjuk mondani, akkor Krisztus valóban élő kövekké formál bennünket. Olyan kövekké, amelyeknek helyük van az ő Egyházában, és amelyek által mások is megtapasztalhatják Isten szeretetének erejét.
Adja Isten, hogy amikor egyszer majd visszatekintünk életünkre, ne az legyen a legfontosabb kérdés, hogy mit gondoltak rólunk az emberek, hanem hogy Krisztus felismerhető volt-e bennünk.
És amikor ő egyszer majd újra megkérdez bennünket: „Te kinek mondasz engem?”, szívünk mélyéből tudjuk válaszolni:
„Uram, te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Te vagy az én Megváltóm, az én reménységem és az én életem.”
Ámen.

20/08/2026

Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga!
Ki voltál valaha országunk istápja!
Hol vagy István király? Téged magyar kíván,
Gyászos öltözetben teelőtted sírván.

Előtted könyörgünk, bús magyar fiaid,
Hozzád fohászkodunk árva maradékid.
Tekints, István király szomorú hazádra,
Fordítsd szemeidet régi országodra.

17/08/2026

Életünk folyamán gyakran érezzük úgy, hogy kicsúszik a lábunk alól a talaj. Vannak időszakok, amikor nehezen találjuk meg önmagunkat, amikor elbukunk, amikor gyengék vagyunk, és amikor úgy érezzük, talán Istentől is eltávolodtunk.

Vajon valóban ez választ el Istentől?

Talán éppen ilyenkor kellene még inkább felé fordulnunk. Nem azért, mert már minden rendben van bennünk, hanem éppen azért, mert nincs.

„Uram, most nem azért jövök, mert rendben vagyok. Azért jövök, mert nincs rendben semmi.”

Istenhez nem csak akkor járulhatunk, amikor összeszedettek vagyunk. Nem kell előbb tökéletessé válnunk ahhoz, hogy imádkozzunk. A bűn, a gyengeség és az elesés nem arra hív, hogy elmeneküljünk Istentől, hanem arra, hogy még inkább hozzá forduljunk.

Milyen könnyű ilyenkor azt gondolni: „Majd akkor imádkozom, ha már jobb vagyok.” Pedig éppen ez vezethet egyre távolabb. Elesünk, ezért nem imádkozunk; nem imádkozunk, ezért még nehezebb felállni; és egyre inkább úgy érezzük, hogy nincs visszaút.
Az Egyház imája azonban akkor is a mi imánk lehet, amikor saját szavainkat alig találjuk. A zsoltárok kimondják helyettünk a fájdalmat, a reményt, a bűnbánatot és a bizalmat. A zsolozsmában nem azért állunk Isten előtt, mert méltónak érezzük magunkat, hanem mert Ő hív bennünket.

Ezért amikor gyengék vagyunk, ne hagyjuk el az imát. Amikor elestünk, ne fordítsunk hátat Istennek. Amikor nem találjuk a helyünket, akkor is keressük Őt.
Mert talán nem az a legfontosabb, hogy mindig erősek legyünk, hanem hogy elesésünk után tudjuk, merre van az út vissza.

És az út mindig Őhozzá vezet.

11/08/2026

A mélységben születik az élet

Ahogyan a mag is akkor indul növekedésnek, amikor a földbe kerül, és gyökeret ereszt, úgy emberi kapcsolataink is a mélységben tudnak igazán életre kelni.

A felszínen maradó kapcsolatok pillanatnyilag kielégítőnek tűnhetnek, de ha nincs bennük valódi mélység, könnyen kiüresedhetnek. Ami nem tud gyökeret ereszteni, az nehezen válik igazán élővé és termékennyé.

Miért félünk mégis a mélységtől?

Talán azért, mert úgy érezzük, hogy megköt bennünket. A gyökér ugyanis a földhöz kapcsolja a növényt. Amikor pedig két ember lelkileg közel kerül egymáshoz, közöttük is kialakul egy kötelék. Ez olykor ijesztőnek vagy terhesnek tűnhet. A valódi szeretet azonban nem birtokolni akar, hanem kapcsolatot teremt: úgy köt össze, hogy közben nem elveszi, hanem gazdagítja a másik szabadságát.

Mert valódi lelki közösség csak ebből a mélységből születhet.

09/08/2026

A mai olvasmányban és az evangéliumban, amit elsőre megfigyelünk, azok a természeti jelenségek: hullámok, szél, földrengés, tűz. És közben azt halljuk az olvasmányban, hogy Isten nem volt ezekben.
Néha mi is egészen egyértelmű jeleket akarunk Istentől. Pontosan, kétség nélkül szeretnénk megtapasztalni őt. Mondjuk is neki: Uram, adj jelet! Mutasd meg magad! Beszélj hozzám! És talán csalódunk, ha nem látunk vagy nem hallunk semmit.
De vajon Isten, aki életünk minden mozzanatának részese, rászorul-e arra, hogy külső jeleken keresztül kommunikáljon velünk, amikor a szívünkön keresztül is képes elérni bennünket?
Lehet, hogy néha nem azért kérünk újabb jelet Istentől, mert ő nem szól hozzánk, hanem azért, mert nehéz elhinnünk azt, amit már mondott.
Az Istennel való kapcsolat sosem igazán látványos. Az, ahogyan az Istennel való kapcsolat megnyilvánul bennünk – hogy valaki imádságosabb, szelídebb, segítőkészebb, kedvesebb lesz –, az már lehet mások számára is észrevehető. De ami Isten és közöttünk történik, az legtöbbször a szívünk mélyén zajlik.
Amikor Illés felismeri az enyhe szellőt, elfedi arcát, kimegy a barlangból, és megáll az Úr előtt. Ezzel a történet valami nagyon fontosat mond nekünk: Isten nem feltétlenül abban van, ami hangos, félelmetes és látványos.
Nem a hatalmas szélvészben, nem a földrengésben, nem a tűzben, hanem az enyhe szellőben.
Isten nem félelmet keltve akar hozzánk közeledni. Nem le akar nyűgözni bennünket a hatalmával, hanem szeretetével magához akar vonzani. Mintegy magához akar édesgetni, hogy vágyakozzunk az ő közelségére.
És talán éppen ezért olyan fontos a csend.
Mert a csendben nem mindig történik valami látványos. Nem mindig kapunk választ. Nem mindig történik valami rendkívüli. De megtanuljuk észrevenni azt, ami egyébként elveszne a zajban: Isten halk jelenlétét.
Az evangéliumban Péter azonban már nem csendben van. Ott vihar van. Erős szél, hullámok, sötétség. A tanítványok félnek.
És Jézus ott van.
Ez egy fontos különbség.
Az olvasmány arra tanít bennünket, hogy Isten jelenlétét ne feltétlenül a látványos és félelmetes jelenségekben keressük. Az evangélium pedig arra tanít, hogy amikor vihar támad, attól még Isten nincs távol.
Péter még nagyon emberi módon gondolkodik:
„Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!”
Mintha azt mondaná: Uram, ha valóban te vagy az, akkor hadd legyek én is képes arra, amire te. Hadd tegyem meg azt, amire emberileg képtelen vagyok.
És Jézus nem szidja meg.
Nem azt mondja: Péter, mit képzelsz magadról?
Csak ennyit mond:
„Jöjj!”
És Péter kilép a csónakból.
Ez a hit egyik legszebb képe.
Péter nem azért indul el, mert már nem fél. Nem azért, mert mindent ért. Hanem azért, mert Jézus azt mondta neki: „Jöjj!”
A hit sokszor nem azt jelenti, hogy már nem félünk, hanem azt, hogy a félelmünk ellenére megtesszük azt a lépést, amelyre Jézus azt mondta: „Jöjj!”
És Péter valóban elindul.
De aztán az erős szél láttán megijed.
Valóban. A szél nem Jézus jelenlétének jele volt. De ott volt Péter minden törékenysége, zavarodottsága, hitetlensége, kísértése, talán bűne is. Mindaz, ami gátat képezhet az Istennel és Jézussal való kapcsolatunkban.
És talán itt érthetjük meg igazán Péter kicsinyhitűségét.
Mert az ember nemcsak azt gondolja: Uram, én erre nem vagyok méltó. Én erre nem vagyok képes.
Hanem egyszer csak ráeszmél arra, hogy Isten kegyelmével mégis képes lehet rá.
Az ő segítségével olyan dolgokra is képes lehetek, amelyeket önmagamtól elképzelni sem tudnék.
És talán éppen ez tölt el bennünket félelemmel.
Sok szent életében látjuk ezt. Olyan emberek életében is, akik egyszer csak nagyon ismertté váltak, akiknek a hatására tömegek érkeztek a templomokba, miközben ők maguk sem értették mindig, mi történik körülöttük. Egy Teréz anya, egy Pio atya életében is ott voltak a sorozatos megingások, kísértések, belső harcok, sőt közösségeik részéről megélt bántások és félreértések.
Isten kegyelme nem azt jelenti, hogy többé nem lesznek viharaink.
Hanem azt, hogy a viharainkban sem vagyunk egyedül.
És mik a mi megingásaink?
Mik a mi viharaink?
Még meg tudjuk nevezni őket?
Mi az, ami megingat engem? Mi az, amitől egyszer csak elveszítem a békémet? Mi az, amitől leveszem a tekintetemet Jézusról, és elkezdek a hullámokra figyelni?
Egy csalódás?
Egy ember?
Egy kudarc?
Egy bizonytalanság?
A jövőtől való félelem?
Egy bűn?
Mi az, amitől süllyedni kezdek?
És amikor süllyedni kezdek, Jézusra szegezem-e a tekintetemet?
Péter már nem magyaráz. Nem próbálja megoldani a helyzetet. Nem teologizál.
Csak ennyit mond:
„Ments meg, Uram!”
Milyen fájdalmasan mély felkiáltás ez.
Akkor tudunk így kiáltani, amikor már tudjuk, hogy akihez intézzük ezt a kiáltást, az képes megmenteni bennünket.
És talán ez is a hit egy formája.
Amikor már nem tudunk hinni eléggé, akkor is elég lehet annyira hinnünk, hogy tudjuk: kihez kell kiáltanunk.
Jézus pedig nyugodtan és szeret***el vár ránk. Akkor is, amikor elsüllyedünk életünk viharaiban. Akkor is, amikor már csak azt érezzük, hogy merülünk.
Felénk nyújtja a kezét, megfog bennünket, és azt kérdezi:
„Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?”
Mintha ma tőlünk is ezt kérdezné:
Mikor hiszed már el végre, hogy velem nagy dolgokra vagy képes?
Mikor hiszed el végre, hogy nem hagylak ott soha?
Bizony, ezt nehezen hiszi el az ember.
Annyi csalódás, fájdalom és magány ér bennünket, hogy nehezen bízunk. Nehezen hisszük el, hogy valaki valóban ott marad mellettünk. Nehezen hisszük el, hogy ha el is kezdünk süllyedni, lesz egy kéz, amely utánunk nyúl.
A mai evangélium azonban éppen erre világít rá:
Bármilyen is ez a világ, és benne bármilyen nehéz is a mi életünk, Jézus mindig felénk nyújtott kézzel és nyitott szívvel vár bennünket.
Nem kell megvárnunk, amíg elcsendesedik minden vihar.
Elég, ha felismerjük őt a vihar közepén.
Illésnek az enyhe szellőben kellett felismernie Istent.
Péternek pedig a vihar közepén kellett felismernie Krisztust.
Talán nekünk is erre van szükségünk.
Hogy amikor csend van, megtanuljuk észrevenni őt.
És amikor vihar van, ne felejtsük el, hogy ő ott van.
És ha már csak ennyire futja tőlünk, akkor mondjuk ki:
„Ments meg, Uram!”
Ő pedig kinyújtja a kezét.
Ámen.

03/08/2026

"Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongatás? Üldöztetés vagy éhség? Ruhátlanság, életveszély vagy kard? Amint írva van:„Miattad gyilkolnak minket naphosszat,olybá vesznek, mint a leölésre szánt juhokat.”(Zsolt 44,23)De mindezeken diadalmaskodunk azáltal, aki szeret minket. Biztos vagyok ugyanis abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van."
A vasárnapi szentlecke szavai mindig aktuálisak. Ha időről-időre rá tudunk tekinteni Isten öröktől fogva fennálló és felénk áradó szeretetére, akkor az nem azt jelenti hogy többet nem érnek nehézségek, vagy azok egyből megoldódnak, hanem tudatosul bennünk, hogy van valami, ami minden nehézségben és kilátástalan körülményben is körülölel minket, és ez nem más, mint az irgalmas Isten szeretete.

01/08/2026

"Az életszentség és a lelki tökéletesség abban áll, hogy szeretjük Istenünket, Jézus Krisztust, legfőbb Jótevőnket és Megváltónkat. A szeretet foglalja csokorba, és őrzi meg mindazt az erényt, ami az embert igazán értékessé teszi.

Nemde Isten az, akit teljes szívünkből szeretnünk kell? Ő maga öröktől fogva szeretett minket, így szól hozzánk: „Ne feledd, ember: én előbb szerettelek téged. Még meg sem születtél, még a világ sem létezett, és én már szerettelek. Öröktől fogva vagyok, és öröktől fogva szeretlek.”

Isten jól tudta, hogy ajándékozó jóságával megnyeri az emberi szívet, ezért adományaival akarta felkelteni az emberben a viszontszeretetet. Mintha csak azt mondaná: „Azzal akarom az embereket viszontszeretetre indítani, ami rabságba ejti őket: a szeretet kötelékével!” Ezt akarja megvalósítani mindazzal az ajándékával, amelyet az embernek adott. Lelket adott neki, hogy hozzá hasonlóan emlékezni, gondolkodni és akarni tudjon. Testet is adott, hogy érezni is tudjon. Az emberért teremt***e az eget, a földet és a föld minden gazdagságát. Az ember iránti szeretetből úgy rendelkezett, hogy minden teremtmény az embert szolgálja, az ember pedig szeresse őt ezért a sok adományért." (Ligouri Szent Alfonz)

30/07/2026

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
A szív bőségéből szól a száj.
Jézus a hegyi beszédben ezt a hasonlatot mondta tanítványainak: Nincsen jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, és nincsen rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz. Minden fát gyümölcséről lehet megismerni. Nem szednek a tövisbokorról fügét, sem a tüskebokorról nem szüretelnek szőlőt.
A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat hoz elő. Hisz a szív bőségéből beszél a száj.
Ezek az evangélium igéi.
Lk 6,43-45

Nagyon könnyen bekategorizáljuk magunkat, amikor ezt az evangéliumot halljuk. Megnyugtatjuk magunkat: mi a jó fák közé tartozunk, a rossz fák pedig a bűnösök, és ők olyanok is maradnak. Pedig Jézus nem erről beszél.
Sokkal mélyebbre vezet. Azt mondja: „A jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt.” Vagyis aki Krisztushoz ragaszkodik, aki új szívet kapott tőle, annak élete egyre inkább az ő életét fogja tükrözni. Aki pedig elutasítja őt, annak élete ettől a forrástól szakad el. Ezért nem arról van szó, hogy Isten önkényesen eldönti, ki hová jut, hanem arról, hogy az ember szabadon válaszol-e Krisztus hívására.
Nap mint nap dönthetek: megnyitom-e a szívemet Krisztus kegyelme előtt, vagy bezárkózom előle. Ha pedig igent mondok neki, ő megadja azt a kegyelmet is, amely képes jó fává formálni engem. Ez a kegyelem néha érezhető, máskor szinte észrevétlenül munkálkodik bennünk, mégis valóságosan alakít át.
Ha teljes szívvel vágyakozom Krisztus után, akkor az életemen előbb-utóbb megjelennek a jó gyümölcsök. Ezek nem csupán jó cselekedetek, hanem annak a jelei, hogy már most elkezdődött bennem az örök élet: az Istennel való közösség. A mai evangélium ezért nem arra hív, hogy másokat jó vagy rossz fának bélyegezzünk, hanem arra, hogy engedjük: Krisztus napról napra átformálja a szívünket.

Hűs Forrás - Felüdülés a léleknek

27/08/2026

26/08/2026

23/08/2026

20/08/2026

17/08/2026

11/08/2026

09/08/2026

03/08/2026

01/08/2026

30/07/2026

Cím

Telefonszám

Weboldal

Értesítések

Parancsikonok

Megosztás

Kategória

Adatlap eltávolítási kérelme