07/06/2026
Egy hívő ember gyónni ment. Elmondta a papnak, hogy összeveszett a szomszédjával. Később kibékültek, bocsánatot kért tőle, a harag is elmúlt, mégis azt érezte, hogy valami nincs rendben. A kapcsolat ugyan helyreállt, de a másik ember még mindig tartózkodó volt vele, és ez fájt neki.
A pap így válaszolt:
„Ha egy tüske megy az ember körme alá, amennyire kicsi, olyan nagyon tud fájni. Amikor eltávolítjuk, a fájdalom nem múlik el azonnal. Sokszor még napokig sajog a helye. De már nem azért, mert a tüske ott van, hanem azért, mert a seb gyógyul.”
Milyen igaz ez az emberi kapcsolatainkra is.
Néha csak egy szó hangzik el. Egy félreértés, egy rossz mozdulat, egy figyelmetlenség. Apróságnak tűnik, mégis mélyen megsebez. Amikor aztán megtörténik a bocsánatkérés, a kiengesztelődés vagy a megbocsátás, gyakran azt várjuk, hogy a fájdalomnak is azonnal el kell múlnia.
De nem így működik a szív.
A seb sokszor tovább sajog, még akkor is, amikor a tüske már nincs ott. És ilyenkor könnyen azt hisszük, hogy valami még mindig nincs rendben. Pedig lehet, hogy éppen ellenkezőleg: már elindult a gyógyulás.
Talán nem mindig azt kell figyelnünk, hogy fáj-e még, hanem azt, hogy a tüske bent van-e még.
Mert a megbocsátás sokszor hamarabb megszületik, mint a belső béke. A békének pedig idő kell.
