01/03/2014
(Életünk érteleméről spirituális nézőponból…) Tudom, nem először (s valószínű, hogy nem is utoljára) írom ide a kortárs filozófus, Hakim Bey ismert gondolatát: „ A tisztaság illúzió, sőt talán a totalitarizmus egy veszélyes formája. Az élet csodálatosan tisztátalan. Az élet: sodródás.” Ezért irtózom annyira mindentől, ami egyértelmű, kiszámítható, terveken alapul, szerkesztett, szabályos. Életünk nem munkaterv, a holnap, és a holnapután nem határidőnapló, nem beszélhetünk elvégzett, és elvégzendő feladatokról sem, a cél halál, amit kétségtelenül jól látott Madách Imre, csak a következő ostoba gondolatficamait tudnám feledni… Ha a mai napon 110 százalékot teljesítek, holnap 120-at, aztán meg 140-et kívánok, nem fejlődés, hanem gyilkos módon burjánzó rákos elfajulás. Egyéni, országos és globális szinten ugyanúgy. A különböző életpálya-modellek sem körvonalaznak épkézláb jövőképet. Kérdik a kisiskolást, miként képzeli el a jövőjét, és sorra jönnek az egészséges önbizalommal telített válaszok, s ha negyven-ötven esztendős korában mégis parlagfüvet irt az árokparton, s a „kutyagumit pofozza” a tereken közmunkásként, bizony nem túl sikeres életpályát tudhat maga mögött. Középiskolában, amikor mindenki tervezgette, orvos, ügyvéd, tanár, mérnök, meg hasonló lesz, „dobbantani” szándékoztam a „legvidámabb barakkból”, hogy hippinek álljak Amszterdamban. Akkor még én is „fertőzött” voltam valamennyire, így ez elmaradt, s a mai napig bánom. Utána (már az érettségi előtt) azt tűztem ki „életcélként”, hogy kiadják könyve(i)met, naná, hogy úgy nézett rám mindenki, mint valami földön-kívülire. Amikor megadatott, azzal szembesültem, 1000-1200 verssort alighanem a legnagyobb bunkó is képes összefuserálni. Tehát minden tervünk önmagunk túl-, vagy alulértékelésén alapul, azaz akár így, akár úgy, csalódottsághoz vezet; s céljaink ketreceinkké is lesznek, magunkat döntjük általuk rabszolgasorba. Vezetettből vezetővé avanzsálni nem kiteljesedés, ahogy az sem, ha királlyá emelnek, vagy kormányfővé választanak valakit; legfeljebb a hülyeség, hitványság kiteljesedése.
Miért váltunk képtelenné arra, hogy szent „állapotnélküliségünk” bűvöletében kötetlenül, „szabad kóborlással” töltsük el azt a röpke időt, amely mostani létformánkban osztályrészünk? Miért támaszkodunk örökösen mankóra, ha nélküle is tudunk járni? Miért keresünk fixnek vélt pontokat (biztonság, bőség, a családi tűzhely meddő, elidegenítő melegének dögunalma, stb.)? Fix pont a földbe betonozott karó, amelyhez a lovat, kecskét kötik…
Hamvas írja a Szufi című esszéjében: „A szufié az egész mindenség, és azt is elhajítja. Tiéd a lét, mondja Hallads, a föld mélye és az égtető a két ruhád. De még ez sem kell neki. Úgy élni, hogy ne legyen semmim, és ne legyek senki.”
Miért nem érjük be annyival, hogy kendőzetlenül felmutatjuk szerető/szerethető isteni méltóságunkat? Miért akarunk a világosságban élni, ha látunk a sötétben? A Káosz gyermekei vagyunk, miért kívánjuk az önvalónktól idegen Rend élettelenségét? A szabálytalan, a törvénytelen, az alánk mélységeket nyitó, a mocskos, a nyálkás tapintású, a pókhálós mágikus artisztikuma mellett a Szerelem fészke, míg az átláthatók (ezáltal ellenőrizhetők), a derékszögek sokaságából kreált szerkezetek a Halál birodalmának megnyilvánulásai.
